Út a mennyországban
Az ember mindig többet akar, ez viszi előbbre. Elég sokat túrázom, bár végül is mehetnék ennél jóval többet is, de ennek okai szerteágaznak, szóval ne menjünk bele. Mindig is vágytam az olyan élményekre, amit adott pillanatban meg is lehet élni. Magával sodor, és csak úgy folynak a történések. Ezekből az utakból kevés jut nekem, de már az első lépésektől éreztem, ez egy ilyen nap lesz. Csak egyet sajnáltam, hogy túl rövidre szabtam. Iszkaszentgyörgytől Várpalotáig.
A KDP legjobb szakasza, ez el is dőlt, pedig még nem végeztem vele. Nem. Sokkal több annál. Az eddigi életem összes túrája közül a legjobb. Elsöprő élményt adott, mert a nulladik ponton magába szívott az út, és emellett egy pillanatra sem engedte el a kezemet látnivalók tekintetében, ami oly változatos volt, amit nem is reméltem. Ezekért az élményekért kezdtem túrázni, és milyen jól tettem.
A faluban és környékén tavaly együtt sétálgattunk Annával, szóval már ez melegséggel töltött el. Korai indulót fújtam, és 5:40-kor kiértem a településről, behatoltam az Amadé-Bajzáth Pappenheim kastély kertjébe, melyen egy kellemes ösvény vezet végig. Amint véget ért, egy fenyvesben találtam magam, ahol ott várt a kőasztal és a kőpiramis. Utóbbi miatt, ezúttal nem tértem le, inkább célba vettem a kilátót. Éppen előbújt a nap egy felhőfoszlány mögül, és rögtön mutatta is az erejét. Gyönyörűek voltak a színek. Nehéz volt továbbmenni.
Egy működő bánya mellett kanyarogtam, egyik irányban folyamatos dombvidéki panorámával. A távolban feltűnt Inota erőművének sziluettje, és a várpalotai panelrengeteg tetején csillogó napelem sor. Aztán kereszteztem egy hengerelt fehér murvás műutat – ami a füves dombok közé vitt – egy ponton pedig összeért az éggel.
Hétvégi házak voltak elszórva, és maradt a panoráma. Elértem az Iszkai-dombokhoz, egy meredek ereszkedés után völgyben mentem tovább, a másik oldalán pedig gyorsan kiértem belőle. Visszatekintve vettem csak észre, hogy bizony a sziklákkal csipkézett dombtetőkre lehetőség lett volna kimenni, és a peremen végigsétálva megcsodálni a tájat. A látvány így is ütős volt, az ottani panorámát részben pedig már megkaptam korábban. Egy picit azért sajnáltam, de egy okkal több, hogy visszatérjek ide.
Hétvégi házak voltak elszórva, és maradt a panoráma. Elértem az Iszkai-dombokhoz, egy meredek ereszkedés után völgyben mentem tovább, a másik oldalán pedig gyorsan kiértem belőle. Visszatekintve vettem csak észre, hogy bizony a sziklákkal csipkézett dombtetőkre lehetőség lett volna kimenni, és a peremen végigsétálva megcsodálni a tájat. A látvány így is ütős volt, az ottani panorámát részben pedig már megkaptam korábban. Egy picit azért sajnáltam, de egy okkal több, hogy visszatérjek ide.
Az utat folytatva egy-egy magányos fa díszítette csak a vidéket a kiszáradt talajon. Közben egy nyúl futott át előttem, majd röviddel utána egy róka, gondolom fogócskáztak. Kicsivel később kutyák csaholtak veszettül, jelezve, hogy Csór közelébe értem. Következett a Szenes-horog, amihez le kellett térni az útról. Ismét fenyőerdőre váltott a táj, a jellegzetes „fehérköves” talajjal és „Bakony” illattal. Egy sziklaperemhez vitt az ösvény, ahol a távoli panorámán túl a völgyre is teljes rálátást kaptam. Egy ipszilon alakú völgy, melyben nincs vízfolyás, a csücsökben pedig egy orom magasodik, vegyesen lombhullató és tűlevelű erdővel. Fogalmam sem volt, hogy 30 perc múlva ott fogok állni, és onnan visszanézni, merthogy arra vitt a jelzés. Ez az egyik legjobb érzés, amit túra közben el tudok képzelni.
Jött a Sár- és Túró-horog, de még fel sem ocsúdtam és megpillantottam a Baglyas-hegy kopasz tetejét, ahonnan ismét körpanoráma látképe kecsegtetett. Fentről látszódott az előző túránk útvonala, természetesen a kék nyomvonala, a Gerecse, sőt. A Balaton keleti medencéje, és a víztükör, amit először nem is akartam elhinni. Pedig az volt. Ráadásul még a bélyegző is fent volt, itt a hegytetőn, amit különösen szeretek.
Kellemes ereszkedés közben elkezdtem belefutni a lejtőbe, ezzel együtt pedig felvertem egy szöcskerajt. Ott cikáztak körülöttem száz számra. Kezdett durvulni a meleg, így egész jó hűvös időre leltem a következő hasadékban. Ahonnan ismét egy meredek emelkedés terelt fel. Magam mögött hagyva egy búzatáblához értem, éppen arattak. Dombról dombra haladtam, jól követhető nyomtávon, közben végig kilátással. Inotára nem mentem be, helyette átvágtam egy sokadik dombon, és kiértem egy leszakadáshoz, ahonnan a település víztározóját lehetett látni, és magát Várpalotát, karnyújtásnyira. Allé mellett vitt a murvás út, egészen a városig.
Álmomban nem gondoltam volna, hogy egy ilyen rövid, elsőre semmitmondó szakasz ilyen katarzist vált ki belőlem. Igazából nehéz pontosan megfogalmazni, hogy mi volt az oka. De talán nem szükséges mindig a „miért”-eket magyarázni. Néha legyen elég a „csakmert”. Egy biztos, ezt nehéz lesz felülmúlni. Köszönöm KDP, köszönöm!…
