Minden fejben dől el!
Ez volt az idei első, éles szimulációm a szeptemberi, saját rendezésű Mátrabérc revans-ra. Amit majd – a tavaly kitűzött és végül elbukott – 5km/órás szintidővel akarok teljesíteni. Egész héten próbáltam hangolódni erre a péntekre, de valahogy nem ment. Aznap hajnalban sem éreztem azt az átütő erőt, amit szerettem volna a zsebemben tudni, de úgy voltam vele, a nyomvonal több helyen rövidítésre, vagy akár kilépésre is kínál lehetőséget, ha végképp úgy érezném, hogy ez nem megy.
Ez alkalommal is el tudtam csípni, igaz ezúttal csak a kocsiból láthattam a törött, narancssárga tányért, ahogy szép lassan teljes formát öltött és ezzel együtt vakítóan sárgává vált. Aztán a Mátra irányába tértem le az autópályáról, és az fenyegetően kezdett tornyosulni előttem. Nem sokkal később megérkeztem Markazra. Még gyengén ugyan, de fagyott. Megejtettem az utolsó előkészületeket és vártam a 6:30:00-at, hogy indulhassak végre, a szintidővel együtt, melyet a tavalyi Mátrabérc 4,7 km/órás átlagteljesítésemhez igazítottam. A szintrajz sem volt túl bonyolult, háromszor – szinte – folyamatosan fel, és közben háromszor le.
Amikor a Kis-kőhöz értem, majd kiköptem a tüdőmet, holott alapelv volt az indulás pillanatában, hogy egyenletes tempóra rendezkedek be a teljes távon, nem akarok kapkodni. Lassúnak éreztem a tempómat, konkrétan úgy, mintha holtponton lennék, ami nevetséges négy kimi után. Attól még így éreztem.
Rágondoltam, hogy már csak 48 kimi van hátra, és konstatáltam, hogy szívni fogok, mint a torkos borz. A Hidas-bérc környékén az egyik kedvenc fenyőerdőm mellett lépdeltem, ez kissé feltöltött. Mondanom sem kell, a szintidő meglépett. Végül a csúcsnál egy teremtett lélek sem volt, amikor odaértem. Gyors pacsi, és el is kezdtem ereszkedni, először az OKT-n, majd a kék kereszten. Közben számolgattam, és kiderült, hiába éreztem lassúnak a tempómat, mégis a legjobb időmmel értem fel a tetejére, ezen a szakaszon. Ez kissé meglepett. A lejtés aljára érve a szintidőt magam mögé utasítottam, pedig itt sem kapkodtam.
Amikor Mátrafüredről ( 350 m ) elindultam felfelé a sárga sávon a második körre, úgy éreztem magam, mintha kicseréltek volna, de továbbra sem erőltettem, csak nyugisan ballagtam, annyi volt a különbség, hogy volt erő a lépéseimben. Útba ejtettem a Muzsla-tető kilátót majd az Ózon hotel közelében egyszercsak megszűnt a sárga jelzés, merthogy építkezés zajlik. A 24-esen kellett kerülnöm, ahol legalább tudtam tempózni kicsit, így valójában szinte semmit sem vesztettem ezzel, kivéve a friss levegőt, amiért – többek között – túrázni járok. Sebaj. A szanatórium kertje mellett húztam el és máris Mátraházán voltam. ( 720 m ) Következett a sípálya a régi OKT jelzésen. Több hullámban, helyenként még mindig jeges volt az emelkedő, de nem olyan veszélyesen meredek, mindenesetre itt már eléggé melegen sütött a nap, szóval izzadtam rendesen. Ismét fent voltam, és majd kicsattantam, amikor érzékeltem, hogy bizony a szintidő végig mögöttem maradt. Bizakodó állapotba kerültem.
Tempósan kezdtem neki az újabb lefelének a sárga sávon, és elérkeztem az első térdgyilkos ponthoz, a Sombokor tetejéhez. Meglepődve tapasztaltam, hogy az északi oldal is csontszáraz, és ennek köszönhetően a vártnál hamarabb értem le az aljára és fordultam is rá a sárga kör jelzésre egészen a Kőris-mocsárig. Elkezdtem élvezni a túrát, nagyon dinamukisan haladtam, annak ellenére, hogy volt terepakadály bőven, végig a piros kereszten, a Pisztrángos-tó mellett, majd tovább le, Parádóhutáig, ismét hangulatos erdőben.
Megállás nélkül indultam tovább, előbb a sárga kereszten, majd ismét a sárga sávon. Kicsit technikásabb szakasz, és meg is tréfált az avar, mert sikerült belecsámpáznom egy szúnyogkeltetőbe, egész egyszerűen nem vettem észre. Pillanatok alatt az Ilona-völgy alléjában találtam magam. ( 310 m ) Ekkor karcoltam az 5-ös átlagot, alulról. Úgyhogy engedélyeztem magamnak egy kis frissítést. A vízesés még mindig szép vízhozammal bírt, én pedig elindultam a 3. körre. Már a zöld kör jelzés féltávjánál éreztem, hogy ismét kezdek fogyni. Méghozzá erőteljesen. Először szerettem volna eljutni a Markazi-kapuig, aztán ezt kitoltam a Disznó-kőig. ( 730 m ) Ott benyomtam a zselémet, amitől mindig megkapom az extra löketemet. Most csak annyit javult a helyzet, hogy nem kellett megállnom 100 méterenként fél perc pihenőkre, hanem tudtam folyamatosan menni, de lassan. Jól ismerem az OKT vonalvezetését, és a Sas-kőnél már újra kivoltam. Sötét-lápa nyereg és jöhet az utolsó, gyilkos emelkedő aznap. Nem adta magát könnyen a hegy, de feljutottam rá harmadjára is. Azonban a szintidő a környékemen lehetett ekkor már újra.
A móka itt korántsem ért véget, hiszen a maradék táv, még bő 11 kimi volt és én a régi sípályán terveztem lemenni, ami még a Sombokornál is meredekebben vitt le, és ezen a részen kapaszkodók is alig voltak, nem beszélve arról, hogy nincs rajta kitaposott nyomvonal. Rengeteg időt vesztettem, mire leértem. 500 méter alatt 180 métert kellett ereszkedni. A sárga kereszt tele volt kidőlt fákkal, így képtelenség volt haladni. A Gabi halálánál már javult a helyzet, és én még mindig abban a hitben voltam, hogy 4,7 körüli az átlagom, tehát jó vagyok, csak be kell „gurulnom” a célig. Rózsaszállásnál a sárga sávra váltottam, és ott jött a feketeleves.
A feleségem mindig aktív követője a túráimnak, és persze kapcsolatban is vagyunk folyamatosan menet közben. Amióta élő nyomkövetést használok, elég naprakész, hogy mi történik velem az utamon. Jött is az üzenet, hogy büszke rám, de a szintidő meglépett, mégis behozható. Pontosan tudja, hogyan kell engem motiválni. Ugyanakkor ez elég gumiszabály, hogy mi fogható, és mi nem, amikor már 3000 m szint és 44 kimi volt a lábamban. Én nem tudtam megnézni ( pedig próbáltam ) a térerő hiánya miatt, hogy mégis mi számít megfoghatónak. Így hát abban a pillanatban ritmust váltottam. Lehúzták a rolót. Megkértem, hogy írja meg, ha elkaptam. Az eddigi 4,7 körüli átlagomat feltekertem 6,1-re. Még 8 kimi volt hátra. Amint elértem ismét a Markazi-kaput, futásnak eredtem. Rövid részen futható csak – legalábbis számomra – mert ezután a zöld L jelzés egy kellemetlen, egynyomtávos, kövekkel sűrűn tűzdelt útra terel, de a 6-os átlagot ennek ellenére tartottam. Még olyan 3,5 kimi lehetett hátra, amikor jött a várva várt üzenet. „Közeledsz”.
Kínomban felröhögtem, még jó hogy közeledek, amikor felszántom a hegyet. És ekkor a sárga jelzés újfent megszűnt, mert most egy kerítést raktak oda. Jártam ott már párszor, szóval ez meglepett. Kerülnöm kellett nem éppen ideális terepen. Megint időt buktam és ezzel a lendülettel el is engedtem az egész fogócskát, mivel ekkor már kifogyott az ISO-m, kettős látásom lett, amit aztán egy rossz lépés követett, melyből gyorsan meg is tanultam, hogy melyik a szellemkép és melyik a valós, de a korábban sérült bal bokám hisztizni kezdett ettől.
Rápillantottam a futó órára és szerencsére a fejben számolás még ment, így nagyjából 4,7 volt az össz átlagom, és akkor arra gondoltam, hogy na nehogymár ne tudjam utolérni azt a szintidőt. Újra rákapcsoltam és mindent kipréseltem magamból, bár nyilván ez csalóka volt ilyen fáradtan. Amikor már majdnem a keresztnél voltam, akkor felhívtam Annát, és rákérdeztem – némi nyomdafestéket nem tűrő szó kíséretében – hogy mégis mi a helyzet, ő pedig nagy örömmel közölte, hogy OK vagyok. A maradék 1 kimit még lefutottam volna, ha szükséges, de így elengedtem.
