Az ember összetett masina. Rengeteg dolog tudja befolyásolni a hangulatomat, ami kihat az erőnlétemre, a kedélyállapotomra, az egész lényemre. Esetemben ez oly szerteágazó, hogy lehetetlen 100%-osan felkészültnek nyilvánítani magam. Már eljutottam arra a pontra, hogy nem is erőlködöm ebben az ügyben. Ami biztos, hogy van hitem, bízom a felszerelésemben, bízom saját magamban, érzem azt a támogatást, ami körülvesz, és hiába tartanak mások fanatikusnak, tudom, mikor jön el az a pont, amikor vissza kell lépni, mert a testi épségemre kényesen vigyázok, már nagyon régóta.
Nagyon is megvolt az oka annak, hogy miért hoztam előbbre a szokásos pénteki túrát, végül szerdára. Hétfőtől fokozottan figyeltem szinte az összes portál előrejelzéseit, és mind közül van egy, aminek leginkább adok a véleményére. Szerdán hajnalban, 3:20 körül azt írták a Mátra körzetére, hogy délben esélyes egy zápor, majd 17:00 után lesz gyenge eső. Addig pont végzek. Erre készültem. Felszerelésben és fejben egyaránt.
Utólag könnyű okosnak lenni, de azt gondolom, igenis voltak baljós jelek, melyeket figyelmen kívül hagytam. A Mátraszentimrére vezető szerpentinen kocsikázva arra lettem figyelmes, hogy a Kövecses-patak heves sodrással zúdult lefelé, és bár én terveztem meg az útvonalat, nem emlékeztem, hogy hányszor kell majd kereszteznem ilyen patakokat. Reméltem, hogy nem sokszor. Azért egy „hmm” csúnyább változata kiszaladt a számon. Hamarabb értem fel a községbe, és bevártam a szintidőt, hogy együtt indulhassak vele, így bőven volt időm még hangolódni és átvedleni. Sütött a nap, én pedig percekig bámultam, ahogy a fátyolfelhőzet széle lassan terjeszkedett kelet felé. Nyomasztó volt. Tudatosult bennem, hogy ez egy rázós nap lesz. Nehéz körülmények között, kemény terepen, meredek kaptatókon visz majd az utam, ahol egy erős átlag volt a célom és erről anyagot is kell készítenem. Ezeken felül pedig ez egy fontos felkészítő túra a közelgő Mátrabérc revansra. 7:15
Az útvonal trükkös. A legtöbb túrám lentről indul és ott is ér véget, itt pont fordítva volt. A Peaks of Mátra, a sorozat összes tagja közül a legnehezebb, mivel mind a csúcsok tengerszint feletti magasságában, mind az egymástól való távolságban messze felülmúlták a többit. Ezeken felül én felfűztem az útvonalamra a 3 szörnyhegyet is – Ágasvár, Galyavár, Sombokor sorrendben – melyeket rekordidővel akartam teljesíteni. Mindhármat. Tehát ezek után, a legvégén még vissza kell mászni a verdához.
Az első 500 méter után már az erdőben voltam, és bizony kissé meglepett, hogy mekkora sár van az utakon. Egy nyitott domboldalon mini állatparkot lehet körbejárni, én megelégedtem a haladás közbeni látvánnyal. Némi ereszkedés után el is értem a Hutahelyi, Narád, és Csörgő-patak torkolatához. Nem hittem a szememnek. Helyenként 2-3 méter szélesre duzzadtak, a lépőkövek mind víz alatt voltak. Komoly robajjal folytak lefelé. 15 percembe telt, mire találtam egy olyan gázlót, ahol át tudtam érni száraz lábbal. És az sem volt egyszerű. Ezen a ponton el is engedtem a 4,8 km/órás szintidőt, és kitűztem az új célomat. Szárazon maradva végigmenni a távon, és méltó módon megörökíteni mindazokat a csodákat, amiket útba ejtek.
Miután átkeltem, elővettem a telefont, hogy lássam, hányszor kényszerülök keresztezni a tiszavirág életű folyót. 250 méteren belül oda és vissza. Máris irányt váltottam, és inkább felkapaszkodtam a meredek hegyoldalba. Az avar, a szikladarabok, és a sár kombója komoly koncentrációt igényelt, hogy ne csússzak meg és ne zuhanjak le. Veszélyes mutatvány volt. Vadul dobogott a szívem, mikor újra leértem az aljára és magam mögött tudhattam ezt a szakaszt. Az első 2 kimin már meg is kaptam az egész napos adrenalin fröccsömet.
Elkezdtem távolodni a pataktól és gyönyörű bükkösben, széles ösvényen mentem tovább. Tettem egy kitérőt a Csörgő-szurdokhoz, ahol még sosem jártam korábban. Nagyon komoly volt, ahogy gyökereken leereszkedve kiértem egy sziklapárkányra, előttem pedig ott tornyosult egy tízméteres sziklafal, alant pedig a dübörgő víz. Ezután ugyan saras, de jól tempózható terepen közeledtem az ágasvári turistaházhoz. Az első hegymenet valójában a legkönnyebb és a legrövidebb is egyben a három közül, de ettől még próbára teszi a tüdőt és a lábizmokat. 9 perc 5 másodperc alatt felértem, ami új csúcsot jelent.
A panorámaablakokon keresztül a háttérben halványan feltűnt a Magas-Tátra. Jól emlékszem rá, hogy mennyire kivoltam, amikor a Mátrabércen ideértem. E körül forogtak a gondolataim, egészen a Newton-szikláig, aztán ráfordultam a kékre. Mondanom sem kell, hogy eufórikus tudatállapotba kerültem és csak az emlékek közötti apró szünetekben eszméltem rá, hogy merre is járok. Végre rászántam magam, hogy felmenjek a Vörös-kő kilátójába. Kész kínzás nekem ezeken a vasrácsokon lépkedni, pláne a tetején megállni, ami kinyúlik a szerkezet síkjából. A kilátás ugyanakkor pazar, és innen már mutatta magát a második szörny, a Galyavár.
Ismeretlen, kanyargós, hegyoldali ösvényen sétáltam, sűrű erdőben. Meglehetősen sötét volt, a hegy északi oldalán, ráadásul a nap is elbújt már a felhők mögé. Egymás után jöttek a patakátkelések. Szükségem volt minden érzékszervemre, hogy simán vegyem az akadályokat. Gazellaként szökkentem át a csúszós köveken, és végig száraz maradtam. Ezt a szakaszt nagyon élveztem. Az emelkedés alja már ismerős volt januárból, így neki is indultam. Ez a hegymenet a leghosszabb, és a legkitettebb a három közül. Most kevésbé éreztem veszélyesnek, mint havas-jeges terepen, de így is megizzasztott. 15 perc 47 másodperccel ez is új rekord lett.
Megállás nélkül kapaszkodtam fel a síúton az általam kedvelt fenyvesig, ami szintén OKT vonalvezetés. Elkezdett cseperegni az eső. Rákapcsoltam és elértem a Péter-hegyese kilátóját, de ezúttal nem mentem fel, hanem kerestem egy menedéket és ott húztam meg magam. Abban a pillanatban leszakadt az ég, jégdarabok kíséretében. Ahogy előre jelezték, pontos volt a zuhi. Idáig amúgy se álltam meg egy percre sem, így adta magát, hogy a kényszerpihenőt hasznosan töltsem. Hiába húztam az időt, az ég egyszínű volt. 35 kimi volt hátra és a Peaks csúcsaiba még bele sem kezdtem, szóval ezen a ponton döntöttem el – egy pillanatnyi megingás után – hogy mindenképpen végigmegyek, bár innentől fordult komolyra a játék. Nekem eredendően az a dolgom, hogy feszegessem a határaimat. A misztikus ernyőm elengedte a kezemet.
A kéken ereszkedtem, először a Rudolf-tanyai elágazásig, majd tovább Vércverésig, az első Peaks csúcsig, amit jól ismerek. Az eső itt kezdett csitulni, de a fák lombkoronájáról még jó darabig tovább csöpögött a víz. Az egyik kedvenc szakaszom a Mátrában. A nyílt gerincről a hegység teljes keleti vonulata látható, beleértve Kékest is, a távolban pedig a Bükk fenséges csúcsai látszódnak, észak felé pedig a szlovák hegyek. Aztán innen tovább, át a Csór-hegyen le a Mátra-nyeregig. Megkezdtem a kapaszkodást Sombokor aljához. Ismét csöpögni kezdett az eső, holott nem erről volt szó, de ez a Mátra, saját mikroklímája van. Ez nem volt túl jó hír, hiszen a harmadik szörny, egyben a legcsúszósabb a három közül, még száraz időben is. A sár nem sokat segít ezen. A jellegzetes, keresztben kidőlt farönk jelzi az emelkedés alját. Itt engedélyeztem magamnak egy kis szünetet, benyomtam a zselét, és elindultam. Kevésbé csúszott, mint vártam, de úgy éreztem, nem tudok tempót menni, így csak arra figyeltem, hogy ütemesen lépjek, és egyenletes sebességgel haladjak. 2/3 távtól a terep változik, mert sok gyökér és szikla kínál kapaszkodást, így onnantól haladósabb voltam kissé. Másodpercekben mérhető, de újfent csúcsot döntöttem – 11 perc 50 másodperc – amiről ott helyben nem is tudtam, csak bejelöltem az appomon a pontot, és mentem is tovább.
Megkönnyebbültem, hiszen a fő célom, hogy mindhárom hegymeneten felmegyek megállás nélkül és – lehetőleg – erős idővel, teljesült. Ráadásul a terepviszonyok távolról sem voltak ideálisak. Nem éreztem magamon azt az átütő erőt, amit ilyenkor szoktam, de fáradságot sem, holott már 2000 m szint körül volt a lábamban ez idő tájt. Azt is hozzá kell tennem, hogy az átlagom pocsék volt, olyan 4,1 km/óra körül lehetett. Végig spóroltam az erőmmel, és úgy terveztem Kékes után fogom begyújtani a rakétákat. Elhúztam az adótorony alatt és célba vettem először Sas-kőt, majd a Peaks második csúcsát a Kis-Sas-kőt is. Innen vissza a Sötét–lápa nyeregig és jött a kellemetlen emelkedő, ami felvisz a tetejére. Ezúttal kevésbé viselt meg, mint máskor szokott. Amikor felértem a csúcskőhöz, elállt az eső. Ekkor jött üzenet Annától, hogy komoly eső van a láthatáron, és felém tart.
Felkészültem a legrosszabbra. Mivel még 20 kimi volt hátra, és Lajosháza 7 kimi ereszkedésre van onnan. Úgy döntöttem, hajrázok, hogy minél kevesebb ideig ázzak. Útba ejtettem a harmadik Peaks csúcsot is, a Tölgyes-bércet, ahonnan szintén csodás panoráma tárul a szem elé, ezúttal a nyugati Mátrára. Mátraházán gyors szerelvényigazítás és toltam neki tovább. Jólesett, ugyanakkor megint ismeretlen terepen mentem. Már csak 15 kimi volt hátra, és újra elkezdett esni, a szél is erősödött, egy hatalmas faág tőlem pár méterre szakadt le, én pedig a robaj miatt rosszul léptem egy kőre és megbicsaklottam, de mentem is tovább. Az út, ahol a jelzés vitt, valójában ekkor egy patak volt, ugyanis ott volt kedve folyni. Az útról nem volt érdemes letérni a csuromvizes aljnövényzet miatt, de „a száraz maradok” célomat ezen a ponton engedtem el végérvényesen. Így is, úgy is vizes lettem, mindenhol. Tehát maradtam a patakmederben. Kellemetlenül csúszós sár volt, én pedig nem vettem észre, hogy a körülmények elkezdtek komolyan ellenem fordulni. Kékes után kiengedtem fejben, mondván, a szörnyeken túl vagyok, már nem várható igazán veszélyes terep.
Az egész túrát átitatta a veszély, a végzetes pillanat mégis egy ártatlan helyen történt, majdhogynem sík terepen. Egyetlen elhibázott lépés elég volt ahhoz, hogy olyan szerencsétlenül essek el, amitől megsérült a bokám. Először csak felpattantam és léptem tovább azzal a lendülettel, aztán a következő megcsúszásnál, a jobb lábamra terheltem és azt éreztem, hogy belevágnak egy kést a bokámba. Megálltam. Megnéztem, hogy tudom-e mozgatni, rá tudok-e állni. Mivel mindkettő ment, óvatosabban, de mentem tovább. Körvonalazódott bennem, hogy a maradék 13 kimit így nem fogom tudni végigcsinálni, de még reménykedtem a csodában. És ezek között a gondolatok között megkaptam a kegyelemdöfést. Újra megcsúsztam. Fél percig kellene kisípolni azokat a szavakat, amiket akkor üvöltöttem. A Mátra ebben a pillanatban azt válaszolta, hogy márpedig te itt ma nem mész végig, kisapám. Tudtam, hogy fel kell adnom a túrát, nincs tovább.
Hirtelen zuhanni kezdtem, és a Mátrabérc revans – amire tavaly szeptember óta készülök – nagy sebességgel távolodik tőlem. Ez lelkileg összetört. Így már csak egy dologról szólt a játék, ami már nem is igazán volt játék, mégpedig a túlélésről és hogy ki kell mentenem magam ebből a helyzetből, mert más nem fog. Iszonyatosan fájt a lábam. Ránéztem a térképre, és még 300 méter volt Lajosházáig. Enyhén lejtett csak, de rohadtul csúszott, én pedig oldalazva, kapaszkodva, csak a bal lábamra terhelve, olykor négykézláb kúsztam le.
Azt hittem lesz ott valami civilizáció, de ez hiú remény maradt csupán. Sehol senki és semmi. A telefonom erősen merült és hiába volt nálam vésztöltő, valami miatt nem akart tölteni, térerő nuku, az eső rákezdett, nekem pedig csak egy ép lábam volt. Bekövetkezett az, amitől valójában mindig is tartottam. Ez az egyedül túrázás egyik nagy hátránya. A pánik érzése kerülgetett. Ráadásul a feleségem azt láthatta a nyomkövetőn, hogy nem mozdulok egy ideje, és ha fel akarna hívni, nem tud. Kinéztem a legközelebbi települést, ez Gyöngyössolymos volt, ami 6 kilométerre van. Összeszedtem magam és elindultam, hogy legalább térerőm legyen.
Rövidesen a Gyöngyös patak állta utamat. Nos, egy betonút keresztezi, de kb. 10 méter szélességben, hevesen zubogott át rajta a víz. Bokáig ért. Komolyan tartottam a sodrás erejétől, főleg ilyen lábbal. A maradék távon viszont ésszerűtlen lett volna cuppogós cipővel bandukolni, akár órákon keresztül, így hát nem volt más megoldás, leszenvedtem magamról a lábbelit és mezítláb kíséreltem meg az átkelést. Nagyon hideg volt a víz, és alig bírtam talpon maradni, de én csak mentem, mert mennem kellett, nem volt B opció. Valahogy átértem, megtöröltem a lábamat, visszavettem a cipőmet, lekapcsoltam az agyamat, és olyan tempóra váltottam, amire akkor szoktam, ha sietek. Elöntött az adrenalin, és olyan 5,5 km/órával haladhattam a település felé. Nem éreztem semmiféle fájdalmat, nem érezhettem. Közben azon agyaltam, hogyan jutok fel a kocsihoz, aztán meg azon, hogyan fogok ezzel a lábbal vezetni. Végül kiértem a katlanból és fel tudtam hívni Annát. Rohamtempóban ment a riadólánc. Apósom indult el értem és húzott ki a szarból. Kimenekültem a hegy szorításából.
Életem leghosszabb 6 kimije volt, hiába produkáltam az egész túra leggyorsabb szakaszát. Megérkezni egy fedett buszmegállóba, tudva, hogy jön a segítség, igazán megható pillanat volt. Még akkor is, ha egy hajléktalan volt a padtársam, aki csevegésre kényszerített. Anna már a túra előtt is jobban aggódott a szokottnál és menet közben is többször említette, hogy vigyázzak magamra, én pedig nem tudtam betartani, amit ígértem neki. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy imádott hegyem cserbenhagyott, ahogy a misztikus ernyőm, vagy éppen a híresen jó reflexem és koordinációm is.
Érdekes belegondolni, hogy egy pillanatra Galyán átfutott a fejemen, hogy ezt abba kellene hagyni vagy, hogy Mátraházán elgondolkoztam rajta, hogy az alap útvonalon kellene továbbmenni, nem azon, amit két napja rajzoltam fel magamnak. Vagy ha eleve nem szerdán indulok neki vagy ha nem engedek ki fejben Kékes után vagy ha a régi cipőmben megyek, amiről tudom, hogy jobb a tapadása vagy ha olyan idő lett volna, amit jósoltak és a többi.
Utólag, lehiggadva azt mondom, ez szükségszerű volt. Tanultam belőle. 4 éve túrázom aktívan, és ez idő alatt több mint 4000 kimit utasítottam magam mögé, ami négymillió lépést jelent. Ebből egy sikerült rosszul, ami végül is nem rossz arány. Ugyanakkor, ha mélyen belegondolok, sokkal rosszabbul is járhattam volna. Szóval arra jutottam, hogy szerencsés vagyok…
