Feszült várakozással telnek a napjaink, így mi mást tehetnék, minthogy elmegyek túrázni. Ragyogó napsütésben, fagyos időben, pénteken. Nincs kedvem felmászni a lakásunktól a tetejéig, így felbuszozom inkább, úgyis csak alibizni megyek.
Kicsit átmozgatom magam a Normafánál lévő kinti edzőpályán, aztán elsétálok a kilátóig. A Libegőtől lecsorgok a Tücsök rétig, aztán hiányérzetem támad, mintha elhagytam volna az egyik kesztyűmet, így ugyanott visszakapaszkodom. A rövid kaptató is nyakonvág. Mire felérek megtalálom a zsebemben.
Ismét ereszkedni kezdek, most a Tündér-szikla felé, majd amikor végre elérem a Zugliget Niche Camping-et, eszembe jut, hogy nem lőttem odafent egy képet sem, ami ugye kell a bloghoz. Irány vissza. K… sok lépcső.
Ha már úgyis fenn vagyok megint, kipróbálom az ereszkedést a Libegő alatti úton. Úgysem szeretek többször ugyanazon az úton menni egy túrán. Aztán egy hangra leszek figyelmes, mintha valaki a nevemet skandálná a hegy tetejéről, csak felmegyek megint. Az északi oldalon -5 C fok lehet, meredek, de jól tempózható, én meg csak botorkálok.
Fenn persze sehol senki, így morgok egyet és elindulok lefelé a zöld jelzésen, ahol a bringások csapatják ezerrel lefelé. Hallom is, hogy jönnek, félreugrok. Aztán alul megszólítanak és végül abban maradunk, hogy ők mennek még egy kört, tegyek én is így, ne legyek már puhány. Rágódom kicsit, aztán győz a büszkeség. Megint odafenn.
A barlang jelzésen megyek lefelé, és már majdnem elérem a buszmegállót, amikor két fejlett korú, de ennek ellenére tempós túrázó húz el velem szemben. Ez felkelti az érdeklődésemet és a rövid pisiszünet végeztével utánuk eredek. A teteje előtt nem sokkal sikerül csak befognom őket, ahol beszédbe elegyedünk és mint kiderül, veteránokról van szó, akik – sok egyéb más mellett – az összes eddigi Mátrabércet teljesítették. Ehh.
A piros sávon ismét nekivágok végre annak a buszmegállónak, de amikor leérek a Szépjuhásznéhoz, egy fiatal pár kér segítséget, hogy navigáljam fel őket a tetejére, mert nem ismerik az utat. Legyen, úgyis csak alibizni jöttem.
Újfent lefelé haladok és elvétem az egyik jelzésváltást, így végül lejutok a Budakeszi útra, de nem annyira jó helyen, ismét hallom a nevemet. Többször is. Morogva érek fel a tetejére. Valaki szórakozik velem, vagy pedig hallucinálok.
Eszembe jut, hogy rég mentem gyermekvasúttal, legalább nosztalgiázom egyet. Cél a János-hegy megálló. Az orrom előtt megy el persze a vonat, a lendületem pedig levisz egészen Virágvölgyig. Alul pedig rádöbbenek, hogy ekkora hülye nem lehetek, mivel végül csak elfelejtettem azt a fenti képet. Hát felmegyek nyolcadjára is. A gépet végig fogom, így talán sikerül nem elfelejteni. Ezaz!
Alibizni mentem és kószáltam össze vissza. Volt aki megkérdezte, hogy minden rendben van-e, amire nem tudtam minden esetben egyértelmű választ adni. De ezek a hangok akkor is gyanúsak nekem…
