Visszatérés a pecsételéshez, méghozzá a kéken. Egy olyan úton, amit még néhány nappal az indulás előtt is elképzelhetetlennek tartottam. Merthogy az Alföld nem vonz különösebben. Finoman szólva. A kéktúrázás viszont – amióta abbahagytam – hiányzik. Bizony, ennek már bő két éve. Az RP-DDK-nak kellene jönnie, de az a mostani időkben nem lehetséges, így a teljes kört sem úgy fogom végül bezárni, ahogy a fejemben elsőre, másodjára, sokadjára is kirajzolódik. De ezzel nincs baj, ezúttal más lesz a befejezés. Nem akarom siettetni, de azt a pillanatot mégis várom. Már most érzem a súlyát. Nagyon komoly lesz.
Ismét összeállt a trió, és úgy tervezzük, hogy együtt megyünk végig – ezen a közel 900 alföldi kilométeren – Tamással és Tiborral. Szekszárdról indulunk és több lehetőség is van előttünk az aznapi végállomásra. Semmi túltervezés. Menet közben akarunk erről dönteni. Amint kiérünk a városból, nem tudjuk nem észrevenni, ahogy a város fölé magasodnak a dombok, ahol nyáron meneteltünk, de innentől, mintha egy késsel vágták volna el. Csak sík terep, ameddig a szem ellát és még azon is túl. Nagyon túl.
Egy kukoricaföldhöz érünk, ahol Gábor bá-val elegyedünk szóba. A kézfogásától majd’ letörik a kezünk. Amikor megtudja, hogy Budapestről nem gyalog jöttünk ide, kissé lenézően ennyit mond: „nem lesz jó ez a Karácsony!” Értse bárhogy, mi ezzel a teherrel megyünk tovább. Kristálytiszta az idő, enyhén fúj a szél, de a hőérzet nagyon kellemes. Elérjük a Sió-csatornát és felkapaszkodunk a gátra. Akármikor nézünk vissza, Szekszárdot látjuk. Így hát megállunk és tovább oldjuk az amúgy is jó hangulatot egy pezsgővel.
Egy elhagyatott, szebb napokat is látott étteremhez érünk, ahol a bélyegzőt keressük, de csak egy reményvesztett tulajdonost találunk, aki szerint a munkaerőhiány miatt lett ez a sorsa a helynek. Továbbállunk.
Letérünk a gátról, be a sűrűjébe. Ez a Gemenci-erdő. Itt aztán elszabadul a „pokol”. Egy sínen futó targoncát találunk egy rég nem használt kisvasút nyomvonalán. A kék jó darabon mellette tekereg, így hát gyorsan önfeledt gyerekekké vedlünk át és felváltva toljuk egymást, mígnem egy eltorlaszolt átjáróhoz érünk. Mi a magunk módján teljesítünk. Ezek után bevetjük magunkat az ártéri erdőbe. Szarvasok, vaddisznók settenkednek körülöttünk, mi pedig csak ámulunk az őszi erdő szépségén.
Ismét egy gátra terel a jelzés, ahol bocik legelnek egykedvűen, a pásztor és kutyája társaságában. Mi meg csak menetelünk. Keselyűs. Innen változik a terep. Aszfaltozott töltésen megyünk tovább, a térképem szerint úgy 12 kimin keresztül. Így is lett.
Közben átbeszéljük az élet nagy dolgait is, és elérjük a negyedik pecsételőhelyet is. Hátranézünk. Szekszárdot látjuk, hiába van a lábunkban már 30 kimi. Az út a gáton folytatódik tovább, annyi a különbség, hogy most kis ívben kanyarodik. Elkezd lebukni a nap is. Ez az egyik kedvenc pillanatom, muszáj megállnom, megcsodálnom és persze megörökítenem.
Megvitatjuk, hogy ma elég nekünk Pörböly, így aztán a vonathoz igazodunk, de oly jól állunk az idővel, hogy elkezdünk spórolni a maradék távon, hogy ne kelljen többet várnunk az állomáson a kelleténél. Már erősen szürkül, de már csak 1-2 kimi van a célig, így nem vesszük elő a lámpákat. Megpillantjuk a fényeket és halljuk az átszűrődő járművek hangját is. Kiérünk az erdőből. Az állomás 200 méterre, és van rá 20 percünk. Csakhogy a jelzett turista úton egy erdei iskola kapuja állja utunkat, zárt állapotban. Az applikációm szerint ki lehet kerülni a komplexumot egy kis kitérővel, ehhez csak át kell vágni egy erdősávon. Így teszünk. Az erdőben aztán kerítés állja utunkat. Tovább megyünk, de arra nem számítottunk, hogy az egész falu körbe van kerítve. Visszatérünk a kiindulási ponthoz és a másik irányt próbáljuk meg. A térképen látok egy vasúti átjárót, ami cirka 800 méter és 7 perc múlva jön a vonat. Akkor futás. Hamar rájövünk, hogy így együtt nincs esélyünk, így az a terv, hogy én rákapcsolok, elcsípem a vonatot, majd pedig kocsival visszajövök a többiekért.
Az egész túrán, közel 40 kilométeren egy gödör lehetett az úton, és én megtaláltam. Persze, hogy kificamodik a bokám, de nekem az a dolgom, hogy elérjem a vonatot, szóval megyek is tovább azzal a lendülettel. Elérek az átjáróhoz és látom a vonat fényeit. Tehát most újabb 800 métert kell sprintelnem. Szart se látok, mivel nem csaptuk fel a fejlámpákat és már nincs is idő rá, szóval a mobilból próbálok némi fényt kisajtolni. A vágányok között futok, és azt próbálom kitalálni, melyik sínen jön majd a vonat. Helyezkedem, hogy én ne azon fussak. Elrobog mellettem, és konstatálom, hogy esélyem sincs elérni. Én azért futok. Kalimpálok a kallernak, és ő is visszakalimpál. Annyi a különbség, hogy az én fényem fehér, az övé pedig zöld, és nem is nekem integet.
Másfél perc kellett volna, de így B verzióra váltottunk és megvártuk a későbbi buszt egy benzinkúton. Ez nem szegte kedvünket, talán azt is mondhatnám, hogy méltó zárása volt a napnak. Régen röhögtem ennyit egy túrán, amire utólag is azt mondom, egyedül el nem mennék rá. Pont amiatt lett ekkora élmény, mert együtt mentünk és végig improvizáltuk. Mi mást mondhatnék, minthogy jöhet a következő…
