Vasárnap este még nem voltam biztos benne, hogy elindulok-e hétfő reggel vagy sem. Ez nem rám vall, mert ez már túlmutat azon, hogy lazaság. Voltak érvek és ellenérvek. Ellene szólt, hogy fokozottan védett természeti területekre kellett volna mennem a Peaks miatt, ami – ebben a formában – tilos. Emellett azon a héten nem voltam a kedélyállapotom csúcsán. Mellette szólt, hogy a saját versenyemen én is megmérethetem magam, és tiszta időt jósoltak, ami nem hátrány a kilátópontokon. Végül menet közben találtam ki, hogy merre fogok menni, ami valahol a Peaks hangulat, de mégsem. Egy dolog volt biztos, hogy felmegyek a Vadálló-kövek mellett a Prédire. Mindenesetre nyári szerelésben fáztam.
Semmit nem készültem rá, így nem is volt semmilyen elvárás magammal szemben. Csak élvezni akartam az utat. Odaértem az emelkedő aljához és elindítottam az órát. Azt rögtön éreztem, hogy nem esik nehezemre felfelé menni – hiába megyek heti szinten, rengeteg dolog befolyásolja, hogy éppen milyen napot fogok ki – de nem mentem maxon, csak haladósan.
Feltűnt, hogy a pihenő padoknál hamarabb regenerálódom, a komolyabb kaptatókon pedig kevésbé zihálok. Az idővel ugyanakkor egyáltalán nem foglalkoztam, nem is néztem rá a futó órára. Ennyi túra után azért már rutinból érzem, hogy milyen a sebességem. Jónak éreztem és közben minden lépést nagyon élveztem. Az utolsó sziklánál csitul az emelkedés, én meg odaléptem. Rövidesen felsejlett a kilátó, így elővettem a telefont, hogy lássam mennyi az annyi. 35p 30 mp lett az új rekordom. Holott nem adtam ki magamból mindent és menet közben még videókat is gyártottam. Szóval bizonyosan tovább fogom faragni ezt a – már most is – fantasztikus időt.
Nem vagyok egy ücsörgős típus, de most imádtam a kilátóból hosszasan csodálni a Dunakanyart. Még csak 3,5 kimit mentem, de már tökéletesnek éreztem ezt a napot, így hát elkezdtem felfűzni az útvonalamra a sziklaképződményeket. A tempóval innentől semmit nem törődtem, ami velem ritkán fordul elő, de ha már így alakult, és még a sportkamera is éppen nálam volt, adta magát, hogy elfoglaljam magam.
Király-völgy felé vettem az irányt, és itt-ott átvágtam az erdőn, csak az íze kedvéért. Egy műúton tekeregtem, egészen a Zsivány-sziklákig. Élénk szél fújt és még 10:00 körül sem volt éppen melegem, de tény, nem is mentem tempót. Végre nem csak elsuhantam mellette, hanem rá tudtam szánni a megérdemelt időt. Sűrű erdő árnyékában magasodnak ezek a hatalmas sziklatömbök, melyeket több irányból is körbe lehet járni. A zöld minden árnyalatát fel lehett fedezni.
Innen a Pilis-tető tömbje felé fordultam, és csak annyi volt biztos, hogy jelölt utakon fogok járni. Végül útba ejtettem a Szopláki-ördöglyukat és a Vaskapu szurdokon kapaszkodtam fel. Majdnem 10 éve jártam erre utoljára. Az erdő meglepően száraz volt, és hirtelen azt vettem észre, hogy nagyon melegem van. Nem volt átmenet. Lecsorogtam a Fekete-kőhöz, hogy lássak egy kis panorámát nyugatra is. Aztán ennyi cicázás után célba vettem Dobogó-kőt.
Jobban szeretem a Tirts Rezső kilátót, és mikor odaértem üres volt. Meseszép és megunhatatlan az a látvány. A kedvenc lefelén indultam el a Thirring szikláknál. Nagyon vad ez a része a hegynek, impozáns és tiszteletet parancsoló. A kellemes ereszkedő ösvény féltávjánál még tettem egy kanyart a Rám-hegyhez is, ahonnan „vissza” panorámát kaptam a tetejére.
A Lukács árok nekem kissé „nyuggeres”, így végül forgalommal szemben mentem le a Rám-szakadékon, de hétfő kora délután ezt nem találtam vészesnek, nem is voltak sokan. Egészen jó vízhozam volt és ettől igazán élvezetes és technikás lett a haladás.
Ilyen lassú tempót ennyire élvezni – nekem – szintén egy kihívás. 4,2 km/órás átlagot produkáltam, amire bő egy éve nem volt példa. Iyenkor érzem azt, hogy milyen jól jön az a sok TT, mert egy ehhez hasonló örömtúrán röhögve végig tudok menni. Nem mondom, hogy ki tudtam teljesen kapcsolni, de a lábam csak vitt, amerre gondolt és ez érdekes adalékot adott ebben a róhanó, izzadságszagú világban…
