Ha van olyan látvány, amit megkönnyezek, amibe beleborzongok, és közben elakad még a lélegzetem is, akkor ez az. A Karancs-Medves vidéke számomra a túrázás egyik fellegvára, azon belül is ez az útvonal, maga a csúcs. És hiába 50 kimi a táv, egy pillanatra sem ereszt ez a csodavilág.
Bálinttal és Páfránnyal a 21-es úton robogva megkapjuk napunk első fényét, amit maga az Esthajnalcsillag áraszt magából, közben pedig felsejlik a Nyugati-Mátra sziluettje is. Bőven pirkad, mire elindulunk a hegyek közé.
Finoman emelkedünk egészen egy nyeregig, ahonnan észak felé fordulunk, hogy felkapaszkodjunk Pécs-kő sziklacsúcsára. Amikor felérünk körpanorámát kapunk, igaz, most ködösebb az idő, mint legutóbb, de ezzel együtt is kivételes, mert az egész napi utunk pontosan kirajzolódik előttünk. A jeges szélben nincs melegünk, de ez nem számít.
A kohász kék túraútvonalon folytatjuk, a völgyekben -10 C fok körüli a hőérzetünk. Jeges minden. Viszont mostanra kellően bemelegedtünk, a tempónk jócskán az 5-ös átlag felett van. Ezen a vidéken jellemzően csak rövid kaptatók és lejtők vannak, de azok sűrűn. Gerincen folytatjuk a menetelést, ahol a nap már kellemesen melegít minket, le is dobunk egy réteget.
Máris látótávolságon belül van Szilvás-kő. Tanyák között húzunk el, és egy különálló sziklaszirtre mászunk fel, ami kissé technikás és ahonnan ugyan nincs panoráma, mégis kihagyhatatlan. Dumálunk, nevetünk, ücsörgünk. Egy tisztásra ereszkedünk le, ahol pezsgőt bontunk, ezzel emlékezünk meg túratársam névnapjára. A messzi távolban a Bükk magasodik ki a ködfelhőből. Tanösvény visz fel a hegytetőre, ami szó szerint kettényílt, és egy hasadék tátong rajta.
Ereszkedés közben belefutunk, roppantul élvezzük, aztán egy katlanhoz kanyarodunk le, ami egy bánya volt egykor. Aztán Rónabányára érkezünk, és egy rövid szakaszon aszfaltot fog a lábunk, de ezen a vidéken még ez is menő, ahogy kanyarog a hegyoldalban. Itt már +10 C fok körülinek érezzük a meleget. Rónafalu a hegy pereme alatt fekszik, déli irányban pedig a Mátrára néznek a házak ablakai, felettük pedig ott terül el a Medves-fennsík, amerre utunk is visz. A távolban nyugati irányban Salgó vára csúcsosodik ki, mögötte a Karancs. Azonban még csak 1/3 táv van mögöttünk, és rengeteg látnivaló előttünk. Fenyőerdő következik, ahol a tanösvényt követjük. Felhagyott bányák és befagyott bányatavak között kalauzol. Itt ismét jégvilág fogad. Amikor kiérünk belőle, akkor pedig madárcsicsergés és tavasz, egyik pillanatról a másikra.
Takaros hétvégi házakat látunk, az erdő közepén. Tovább masírozunk Somoskő faluja felé, hogy felmenjünk a várba, de előtte teszünk egy kitérőt a kőparkhoz. Andezit, bazalt és mészkősziklák között kanyarog a csapás. Letérünk a jelölt útról és a határkövek mentén megkerüljük a várdombot, ami már Szlovák területen fekszik, és észak felől vesszük be a várat.
A várfal alatt hatalmas bazaltfolyam terpeszkedik, mint egy gleccser. Szerencsénkre az erőd nyitva van és még ingyenesen látogatható is. Az egyik, nyitott bástyán pedig padok sorakoznak, és persze emellé körpanoráma. Az eddigi utunkra. A szikrázó napsütésben nem tudunk ellenállni egy kis ejtőzésnek.
Az eresztvényi madárpark felé vesszük az irányt, aztán át a hegyen, szinte egyenes vonalban Salgó váráig, hogy onnan nézhessünk vissza. Kellemes emlkedő visz fel az egyedi formájú várhegyre. Odafent ismét körpanoráma, egy újabb pontról, a Karancs pedig egyre közelebb. Felhősödés kezdődik, így a napnak búcsút intünk.
Lejtőn csapatjuk, aztán Somoskőújfalon feltöltekezünk, és nekifeszülünk az utolsó, ám legkeményebb emelkedésnek. Egy röpke pihenőt engedélyez csak a hegy, aztán a határ mentén még durvább kapaszkodó vár. 200 méter távolság alatt 70 méter szintet kell megtenni. Amikor felérek nem hiszek a szememnek. Egy rés nyílik a felhőn és az utolsó napsugarak áthatolnak rajta. Hiába a tériszony, amin az ingatagnak tűnő kilátó sem sokat segít, ezt akkor is látnom kell.
Nem könnyű feljutnom, de a túra ezzel megkoronáztatik, ha csak pár pillanatra is. A felhőzet összezár és sötétedni kezd. Alig van hátra 7-8 kimi, mi pedig az egész aznapi utunkat végig tudjuk követni, csak most a végén. Ezekért a mozzanatokért túrázom.
A hegy lefelé sem cicózik, meredeken ejt be a Cseberna-völgyön keresztül. Tiszta avar minden, mintha havon mennénk. Az alján aztán felcsapjuk a fejlámpát és dózerúton folytatjuk. Odalépünk. Mikor pedig már azt hisszük mindent láttunk, kiderül, hogy tévedünk.
Jobbra-balra beszűrödik a fák között a város fénye, aztán elérjük a Szent-Imre hegy pirosan villogó adótornyát és utána a kálváriát. Szerpentin és sok-sok lépcső visz le, közben a város egy ablakon keresztül ott ragyog, és még a Hold is előbújik egy kicsit, hogy méltó keretet adjon a mai fényjátéknak, és utolsó lehessen a sorban…
