Az ősrégi útitárs
Lételemem a versengés, hajlamos vagyok mindenből versenyt kreálni, és mivel nem tanítottak meg veszíteni, igyekszem elkerülni ezt az érzést. A legtöbb esetben menni szokott, de ennek ára van. Mert minden áron győzni akarok, és ennek szinte bármit alárendelek, ha szükséges. Csak a győzelem számít.
Aznap úgy ébredtem, hogy az összes KDP szakasz közül ez lesz a teljesítményem csúcsa, és beállítom a legjobb értékeket. Az első szakaszon elért eredményemet kellett felülmúlnom ehhez, ami 58 km és 1490m szinthez mérten, 5,7 km/óra mozgási és 5,25 km/óra átlagsebesség volt. A mostani túra ráadásul 20 kimivel rövidebb és kevesebb szinttel rendelkezett. Csakhogy volt egy bibi. Az út első felében rengeteg látványosság van, ami nagyon sok időt „vesz” el, főleg a videó snittek megtervezése és kivitelezése. A blogról nem is beszélve, hiszen gyakran menet közben „íródik” a fejemben.
Egészen Várpalotáig mentem le kocsival, és az indulást sem kapkodtam el. Pontban 8:00-kor szálltam ki a kocsiból és indultam el sebtében, mivel már kezdett igen meleg lenni. Amint kiértem a város szélére, az út folytatta, ahol legutóbb abbahagyta. Lenyűgözött, ismét. A Várvölgyben haladtam észak felé, melynek keleti oldala meredek, sziklákkal tűzdelt, ahol a fák a leglehetetlenebb helyeken kapaszkodtak meg, ki tudja hány éve. Hamarosan elértem a Gazsi-lik barlang bejáratához, de be nem merészkedtem, majd rögtön utána Bátorkő várának orma sejlett elő a fák lombkoronája felett. Erősen emlékeztetett a Vitányvárra.
Továbbhaladva az ösvény elkezdett felfelé terelni, ugyanakkor szelídült is, tölgyerdőben folytattam, de nem túl sokáig, mert kisvártatva elértem a Tési-fennsík széléhez. Messziről látszódtak a szélmalmok, és persze a falu is. Gomolyfelhők jelentek meg az égen.
Továbbhaladva az ösvény elkezdett felfelé terelni, ugyanakkor szelídült is, tölgyerdőben folytattam, de nem túl sokáig, mert kisvártatva elértem a Tési-fennsík széléhez. Messziről látszódtak a szélmalmok, és persze a falu is. Gomolyfelhők jelentek meg az égen.
Ezúttal sikerült kulcsot szereznem az egyik malomhoz, így belülről is megnéztem, no meg a helyhez tartozó kovácsműhelyt és a szerszámokat. Viszketett a hátsóm, mert a nap csúcslátványossága – ami nem más, mint a Római-fürdő – onnan már csak 5 kimi volt, és ereszkedni kellett hozzá, hát mentem is. Útközben ismét felvillant a távolban a Kőris-hegy teteje is.
Végre nappali fényben is találkozhattam a legjobb szurdokkal, ami a kék vonalán van. Meglepően sokan voltak ott, hétfő ellenére is, és sajnos a vízhozam is alacsony volt, ettől még azért impozáns, de mennyire hogy az. ( Részletek: OKT 18. szakasz )
Alaposan felfrissítettem magam, és ekkor szembesültem vele, hogy bizony nem jó az átlagom, sőt inkább pocséknak mondanám. Olyan 4,5 km/óra körül lehetett. A maradék 20 kimin, a térképet elnézve sok látványosság nem várt rám, ezért úgy határoztam, odaverek a tempónak. A Csengő-tetőt, a Malom-völgyi tavakat és Alsópere parkját leszámítva tényleg nem volt nagy eresztés az út Eplényig.
Bármilyen terep fogadott, legyen az emelkedő, vagy lejtő, susnya, vagy aszfalt, tűző nap, vagy szél, az én tempóm állandósult. 5,7 km/óra. Pontosan kiszámoltam, hogy ennyivel kell, menjek ahhoz, hogy elérjem a kettővel hamarabbi buszt, mint amit terveztem, és tudjak venni majd magamnak egy kólát. Természetesen ez így is történt, de az össz átlagom végül 5,5 km/óra mozgási és 5,03 km/óra átlagsebességgel zárult.
A tanulság az, hogy nem lehet egyszerre két lovat megülni, de valójában kissé megkésve kaptam észbe. Bár nem sajtoltam ki magamból minden energiát, mivel simán tovább tudtam volna menni. Hosszabb táv esetén még akár meg is lehetett volna az áhított győzelem, ami ezúttal elmaradt. Mégsem bánkódtam annyira, ami meg is lepett. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy a maradék két szakasz egyikén elkapom majd az első szakasz értékeit. Mert végül csak a győzelem számít…
