„Egy spártai nem hátrál meg, egy spártai nem vonul vissza.” Nos, nem vagyok spártai, de a film nekem a TOP 10-ben van, és azzal hangolódtam pénteken. Szükségem is volt erre a mondatra másnap.
Csabival beszéltük még tavaly, hogy egyszer talán elmegyek a Kiss Péter emléktúrára, ő ráharapott, aztán januárban felvetette, hogy menjünk el rá együtt idén. A túra maga nem vonzott különösebben, de egy jó beszélgetésre mindig nyitott vagyok, így némi hezitálás után rávágtam, hogy menjünk. Akkoriban még nyoma sem volt télnek, és bevallom nem is számítottam rá, hogy lesz számottevő hó.
Látva előző héten, hogy mi van a Börzsönyben, már nagyon nem azt éreztem, hogy nekem ott van a helyem. Szerdán pedig Csabi jelezte, hogy valami nem kerek nála, beindultak a fogaskerekek és kezdtem hajlani rá, hogy akkor én se megyek. Péntekig húztuk a döntést, amikor realizáltuk, hogy az állapota romlik. Tehát vagy egyedül megyek vagy nem megyek. Hát mi tagadás, nem sok kedvem volt így ehhez a túrához. Nehéz terepet vizionáltam és emellé nem mondtak éppen ideális időt sem. Mérlegeltem, hogy mit nyerek és mit veszítek a döntésemmel. Az utolsó pillanatban végül – a mostanában felgyülemlett dühöm – beindította a biokémiai folyamatokat és elkezdtem felspanolni magam, ahogy – komoly túrák előtt mindig – szoktam.
Az jutott eszembe, hogy cirka 14 óra szívás vár rám szombaton, de – ez nem számít – hátha tévedek és élvezni fogom. Csak fizikálisan vagyok rendben, de ide több kell majd. Mivel jelentős enyhülést, viharos szelet és esőt jeleztek szombatra, komoly fejtörést okozott a megfelelő ruházat kiválasztása. Végül tavaszi cuccban, de bakancsban és kamásliban indultam el, mert úgy voltam vele, alulról nem akarok fázni, a többi nem érdekel.
A Mátra vonzáskörzetében 6:00 körül már csöpög az eső, ami tovább fokozza a „lelkesedésemet” és a dühömet. A rajtban aztán Tóth Szabi bíztat a maga módján. Kedvelem, mert ő nem kertel, pacekba elmondja a frankót. „Szívás lesz a terep, Zoli.” Jól hangzik. Aztán Andival és lányával futok össze, beszélgetünk röviden. 7:00-kor pedig megkapom az itinert.
Nem indulok el rögtön, még videózgatok és eléggé fázom az erős szélben. Mozgás közben persze nem lesz majd gond, de egy ilyen hosszú túrát nem tudok pihenő nélkül lenyomni. Szóval kicsit aggódom, hogy lesz ez.
Az Oxigén Adrenalin parkból startolunk, a parkolóból, és a túra első kilométerén ereszkedni kell Mátrafüredig. Már itt is említést érdemlő sár fogad, ami nem sok jót vetít előre. Az első EP-n a pontőr egy félmondatban rám dobja, hogy elég kezdő szám, mármint az az idő, amivel ideértem. Hangosan felröhögök és továbbállok. A kék háromszög jelzésen kezdem meg az emelkedést, és nekivetkőzök, mert a völgyben nagyon „meleg” van. Ez egy sunyi, 6 kilométeres emelkedő a tetejéig, pihenő nélkül. Próbálok spórolni, közben az erdőben gyönyörködni, a hangokra figyelni, átszellemülni, de ez lehetetlen. A futók folyamatosan lökdösnek le az útról, káromkodnak, zajonganak, mintha övék lenne az erdő. ( Onnan tudom, hogy futók, mivel túrázók engem emelkedőn nem sűrűn előznek meg, főleg ha nem akarom ) Nagyon felb.sz. Igen, ilyet én nem írok le soha, de ez most felb.sz. A tetejéhez közel egy szerpentin emel komolyabbat, és ott gurul el végleg a gyógyszerem, amikor beszól nekem az egyik. „Jelzéskövetés?” Ugyanis én levágom az egyik kanyart, egy jeges, meredek részen, ehhez képest ő megy a megúszós, laza részen és követi a jelzést. Nyertem vele vagy 50 métert, cserébe jóval nehezebb dolgom volt. De nekem ez esett jól akkor és ott. Ennyi. Szerintem ez az én dolgom és senki másé. Ha emiatt érvénytelen a teljesítés, azt is leszarom. Úgyhogy helyreraktam a gyereket. Csöndben is maradt.
900 méteren már komoly hó és olvadt jég társul a sár mellé, a hegy déli oldalán! Hamarosan pedig áttérünk az északira, jó hosszú időre. A csúcson az EP-ben hemzsegnek, csak a bélyegzés miatt megyek be és húzok is tovább, mert ez nekem nem pálya. 5-ös átlaggal érek fel. Eddig jó.
A torony után 20-30 cm-es tömör, jeges hó vár, ami olvad, és persze ez a rész nem mondható éppen síknak. Letérni a nyomvonalról nem érdemes, mert ott még vastagabb, szóval fától fáig csúszok. Minden lépésnél korrigálni kell. Hiányzik a hómacska. Az a gyanúm, hogy jó esetben Disznó-kőig, rossz esetben a Markazi-kapuig ez lesz. Ez utóbbi 4! kimit jelent. Sas-kőnél némileg javul a helyzet, én pedig a kilátás miatt és hogy ránézzek fentről az útra, felmászok. Csak az úton van hó és jég. Hol máshol. Mivel ez egynyomtávos végig a hegyoldalban, nem lehet kerülni vagy inkább nem tanácsos. Rengetegen vannak körülöttem, enélkül is nehézkes a haladás, veszítem az időt. Aztán olyat látok, amit nem akarok. Az egyik futó srác olyan szerencsétlenül esik el, hogy éppen egy sziklára csapódik rá. Hosszú másodpercekig csak sziszeg és nem válaszol a feltett kérdéseimre, majd azt mondja, jól van. Hát, csak remélni tudom, hogy így van. Óvatosságra int az eset. Megjegyzem, minden lépésnél csúszok valamerre, szóval ez nem életbiztosítás, itt és most. Disznó-kőnél már nincs olvadék – így neveztem el a mai havat és jeget – helyette sár van, az se jobb. Megkönnyebbülök, amikor végre a Markazi-kapuhoz érek.
Korai az öröm. A zöld sávon még nagyobb sár fogad, mindenki csúszkál, és mivel ekkor már többen járnak előttem, mint mögöttem, az agyonjárt talaj még jobban csúszik. Folyamatosan letérek a nyomtávról, de ez plusz idő, és nem tudom, valójában nyerek-e vele bármit is. Annyit talán, hogy kisebb a sérülés esélye. Az is valami. A zöld pötty még egy lapáttal rátesz, és jegfoltok is vannak a sár alatt, felett, mellett, hol pedig a dózerút teljes szélességében. Mint a kiskacsák a Balatonon, úgy megyünk rajta, ahol meg csak sár van tépünk, hogy visszahozzunk valamit a vészesen fogyó időből. A vízesést én még ilyen vízhozammal nem láttam soha, dübörögve zúdul alá, az átkelés sem egyszerű rajta, alul hömpölyög.
10-20 ember keresi az ideális átkelőhelyeket. Ilyen nincs, csak kevésbé kockázatos van. Ugyanis nem az a baj, hogy belecsúszok, hiszen bakancs és kamásli van rajtam, az állja a sarat. Az a gond, hogy térdig érő, sőt helyenként még annál is mélyebb a víz. Abba belecsúszni már para, konkrétan nálam az a game over kategória. Ezen a ponton viszont változik valami, mégpedig, hogy csapódik hozzám Gyuri és Laci ( aki Gazsi ). Nagyon közvetlenek, jófejek és mint kiderül, aktív követőim. Megtisztelő velük menni és beszélgetni, de mivel ők futúráznak, otthagynak. Közben elered az eső. Pont annyira esik, hogy nem tudom eldönteni, felvegyem-e a kabátot vagy sem. Az EP-ig nem veszem fel, ott pedig az esőbeálló alatt pihegve és töltekezve alábbhagy. Közben beérem az imént említett urakat és együtt indulunk tovább a következő emelkedésnek. Pontosabban Gazsi előremegy, úgyis behozzuk alapon. Már csak 4,5-es az átlagom, holott a tetejéről idáig, végig lejtett az út!
Amint elindulunk újra eseget, számomra már zavaróan, de mivel már tiszta víz a pólóm, úgyis izzadok, fázni nem fázom nagyon, leszarom. A sárga sávon is kapjuk az ívet, a Hurok útig csak sár, utána viszont Rózsaszállásig cuppogós, bakancsletépős sár jön. Minden patak árad, egy merő víz a hegy. Amikor felérünk a murvás útra, még nem tudjuk, hogy aznap ez az egyetlen pihentető szakasz a Pisztrángos-tóig. Még a nap is bújkálni kezd, a srácok pedig kihúznak az antiszociál üzemmódból. Örülök, hogy velük megyek. A piros kereszten, de főleg a sárga pötty jelzésen kezdődik minden elölről. Sár, hó, jég. Képtelenség haladni. Sombokor aljánál van egy EP, amit duplán fogunk érinteni, itt lehet ugyanis leváltani a kisebb távra, ha a helyzet úgy hozza. Ránézek a hegyre és azt látom, a terep nem annyira vészes, mint vártam, de azért a jótól is messze van, azok, akik már másznak, lassan haladnak és botokkal mennek. Nekem pedig dönteni kell, ugyanis fáradok és ez még csak kicsit több, mint 1/3 táv. A ropogó tűz mellett feltöltekezünk, Gazsi ismét előremegy, én pedig Gyuri társaságában haladok tovább. Az ő hajtóereje a sör Mátraházán, az enyém? A dühöm.
Azt várom, hogy az ereszkedéstől javul a terep, hiába. A 24-es utat keresztezve tovább durvul a helyzet. Gyuri ellép, mert szarul állunk az idővel. Már csak 4,2-es az átlagom. Próbálnék én vele menni, de nem tudok. Dózerúton megyek, amin egy folyó hömpölyög, de ezen a ponton már átgázolok mindenen, nem próbálom kikerülni, csak haladni akarok, és egészben hazaérni. Ráfeszülök az időre. Ezen a szakaszon légüres térben haladok, néha egy-egy embert ugyan látok a távolban, de mivel engem nem előzget már senki, úgy hiszem az utolsók között lehetek. 4-5 alkalommal kell átkelni a Gyöngyös-patakon, ami ezúttal egy folyam. A lépőkövek sok helyen víz alatt vannak, ami azért gond, mert nem tudom előre, hogy mennyire síkos és mennyire mozog. Komoly adrenalinbomba minden egyes átkelés. Az összes képességemre, rutinomra szükségem van. Mindet abszolválom, hiba nélkül. Azonban nem mindenki ilyen szerencsés. Közben beérem Gyurit és az EP-ig együtt folytatjuk. Gazsi nem várt be, már úton van, hogy megrendelje a sört. Itt megtudjuk, hogy mi az erős túrázók táborába tartozunk, mivel a középmezőny végén vagyunk és ugye az első harmad inkább futó. Ez felvillanyoz, akkor nem is olyan rossz ez a tempó. Isteni a keksz, a májas kenyér és a kóla.
Lelkesen indulunk tovább. Múló dolog ez. Az elején csak a fák miatt tudok felkapaszkodni a hegyoldalon, akkora a sár. Aztán odalépek. Gyuri hagyja, hogy menjek. Egy idő után elkezdek káromkodni, mert mindent beleadok, és ezzel együtt alig tudok 4,5-es átlaggal haladni, az emelkedő meg nem akar véget érni. Ekkor futok össze Istvánnal, akiről megtudom, hogy egy veterán terepfutó, méghozzá a régi elitből, de ma már csak túrázik, mert nem bírja az iramot. Vérzik a szívem. Nagyon jót beszélgetek vele is a világ dolgairól. Mátraházán vagyunk, továbbengedem őt, remélve, hogy még találkozunk.
Gazsi széles mosollyal fogad, leülünk egy csehó teraszán, és Gyuri is befut. Néhány perc után viszont elkezdek fázni, így elköszönök tőlük, remélve, hogy utolérnek majd. Komoly holtponton vagyok, alig bírok eljutni Sombokor aljához. Újra itt. Imádom ezt az emelkedőt, de most nagyon fáradt vagyok hozzá, mégis összeszedem magam valahogy és nekiveselkedek. Jobban haladok mint vártam, és pár embert vissza is előzök. A tetején az időm pedig felpörget. Csak másfél perccel voltam lassabb, mint alig másfél hónapja, amikor közel sem voltam ilyen fáradt. Innen viszont 1,5 kimi masszív cumi következik, ahogy gondoltam. Erős a szél, fújja a ködöt. Hirtelen tél lesz a tavaszból. Nagyon egyedülinek és sebezhetőnek érzem magam most. Alig várom, hogy beérjek az EP-re a tetején. Már csak 4,1-es az átlagom.
Itt többen rám köszönnek, és bíztatnak, hogy ne hagyjam abba a vlogolást, mert motiváló és különben is. Nagyon meglep, ahogy – számomra – ismeretlenek odalépnek hozzám. Nem vagyok hozzászokva. Nagyon jól esik. Átlendülök a mélyponton és elindulok lefelé, a Hídas-bércen át. Csodálatos ajándékot kapok. Naplemente a felhők alól. Én ezekért a pillanatokért jövök el, és végül megkapom. Fantasztikus időzítés, gyönyörű színek, egyedi fények, és felejthetetlen érzés. Újra összefutok Isvánnal. Kis-kőhöz együtt érünk oda.
Dönthetnék úgy ezen a ponton, hogy feladom és kihagyom ezt a le-fel kört, de az nem én volnék. Bízok magamban és a képességeimben és vagyok annyira makacs, hogy elinduljak lefelé. Ekkor még nem tudom, hogy a testem jelzései most becsaptak. A lejtőn nagy a forgalom, a sár se olyan vészes, lehet haladni, de helyenként azért trükkös. Vámos Hajni jön szembe, rég találkoztunk. Dumálunk kicsit, aztán ereszkedem tovább. A markazi várhoz egy lendülettel felérek, közben összefutok Szabival és ő is utamra enged. Itt sötetedik rám teljesen. Nagyjából erre számítottam. A hegyre pillantva kirajzolódik az útvonal a fejlámpák fényében.
Visszatérek az emelkedés aljához, ahol elengedem Istvánt, mert pihennem kell. Beverem a zselét és várom a hatását. Ami ezúttal elmarad. Minden lépés fáj, a combom izzik. Már tudom, hogy ezt megszívtam. Fától fáig megyek, majd pihenek. Itt most vaksötét van, sehol senki. Fúj a szél. Fázom. Haladnom kéne, de alig tudok, és az óra ketyeg. Ez egy örökkévalóság. Mécseseket pillantok meg, majd hangokat hallok, akkor ez már a teteje. Ez az emelkedő 1,3 kilométer hosszú, és 350 méter szintet tartalmaz. Én pedig 42! perc alatt értem fel.
Borzalmas állapotban, ki is fakadok a pontőröknek.
Van 3 órám 8 kimire. Papíron ez már zsebben van, de ki tudja, milyen lesz a terep. A piros sávig természetesen jég és sár. Feltekerek mindent és maxon megyek, na nem mintha eddig nem úgy mentem volna, de most erőltetem. Megkezdem az ereszkedést. Sorban érem utol a sporttársakat. Az útvonal sziklákkal tűzdelt és masszív sár van, alig látom a köveket. Egészen az EP-ig robogok így, ami Mátrafüreden van, és ismét elkapom Istvánt. Innen megint együtt lépünk tovább, már csak 1,5 kimi van hátra.
És amikor már azt hiszed mindent láttál, tévedsz. Egy 800 méteres etapon, egy sűrű erdő közepén, egy vályúban kell lépkedni a bokáig érő sárban, ami persze emelkedőn van. Kitérni nem tudsz. Istvánt újfent elengedem. A teljes utat végigkáromkodom, szerintem zeng az erdő tőlem. Amikor pedig végre kiérek belőle, akkor vár rám az a bizonyos lépcsősor, ami felvisz a parkolóig. 5 lépcsőfokonként állok meg rajta, az erőmmel teljesen elkészültem. Fognom kell a korlátot és csak úgy tudok haladni. Végül nem akarom elhinni, hogy felértem a tetejére és vége.
A teljes távon 4,2-es mozgási átlagot sikerült összevakarnom. Ilyen rossz átlagom legutóbb 2018!!-ban volt a havas Börzsönyben. Ritkán szenvedek meg ennyire túrát. A terep 95%-ban egy ótvar volt, bár nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy nem lesz az. Az biztos, hogyha ezt előre tudom, nem indulok el. Többen azzal bíztattak a végén, a közepén, sőt az elején is, hogy ennek így van igazán sportértéke, és így leszek tökös. Ezzel nem tudok egyetérteni. Eddig is tökösnek gondoltam magam, és ettől a túrától nem érzem magam jobban annak…
