Félig üres vagy félig tele
Félig üres vagy félig tele a pohár. Nézőpont kérdése, vagy inkább hangulat függő. Bizonyosan nem így terveztem ezt az évet, de utólag azt mondom, a legnagyobb tanulság – számomra – az volt idén, hogy nem kell mindent siettetni, néhány dolognak hagyni kell időt, hogy akkor történhessen meg, amikor kell.
Karácsonykor majdnem négy rúd bejgli lecsúszott, nem beszélve a többi fogyókúrás kajáról, így illett elmennem erre az évzáró, levezető túrára, ahol egyben az is célom volt, hogy elérjem a kitűzött 1000-es számot. Már jó ideje kinéztem magamnak a Karancs-Medves környékét. A terep teljesen ismeretlen volt.
Piszok nagy szerencsém volt aznap az időjárással és egyben hálás is vagyok, hogy ott lehettem és felfedezhettem a táj egy részét, mert ez megint olyan élményt adott, amit nem cserélnék el semmire sem.
Salgótarjánban hagytam a kocsit és elindultam a csípős hajnalon. Minden vastagon deres volt, a talaj csak úgy ropogott a talpam alatt és ez azt is jelentette, hogy a sarat megúsztam. Még koromsötét volt, én pedig igyekeztem az első, érdekes ponthoz feljutni. Ez a Pécs-kő sziklaszirtje. A hegy tetején meredek sziklafalon kell felkapaszkodni, egy kötél segítségével. Amikor felértem, a nap éppen előbújt és narancssárga színben úszott minden, amit nagy nehezen meg tudott világítani. A táj többi része sötétbarna, a völgyek fehérek, felhő pedig alig takarta a kékes-fekete égboltot. Metsző szél fújt, a hőérzetet -10 fok körülinek éreztem. Elsőre Kékest és Galya-tetőt pillantottam meg, aztán a Bükköt, majd Salgó várát, mögötte a Karancsot, nyugat felé pedig a Börzsönyt. Tehát 50-100 km távolságban mindent láttam, amit szabad szemmel látni lehetett. Hihetetlen pillanat volt.
A legendás kohász kéken folytattam a menetelést, gyönyörű fenyvesben és erdei utakon. Közben tanyák mellett haladtam és máris elértem a Szilvás-kőhöz. A hegy tetején zsombolyok és hasadékok között visz a tanösvény, aztán egyszercsak odadobta elém a panorámát, észak felé. A világ legkisebb kiterjedésű magashegységét, ami ott világított a távolban, mint egy jeges tüskebokor, ez a Magas-Tátra.
Innen leereszkedtem a környező falvakba, először Rónabányára, majd Rónafalura, ami a hegyoldalban fekszik tszf. 500m körül. A település lakói pedig nem másra tekintenek, mint a Mátra főgerincére a házaik ablakából. A községből kiérve pedig felkapaszkodtam a Medves-fennsíkra. Előtérben Salgó vára, háttérben a Karancs.
Ismét sűrű fenyvesben találtam magam, majd egy tanösvényen, mely elhagyott bányákon vezetett keresztül. Jól kiépített, élvezetes vonalvezetéssel, megfelelő jelöléssel, és szemet gyönyörködtető természeti szépségekkel, amik visszavették a területet. Az egyik legjobb tanösvény, amin jártam.
Alig értem ki belőle, máris Eresztvényen voltam, ahol hatalmas játszótér és madárpark fogadott parkosított környezetben. A világ „végén” ilyen helyek vannak, amiről nem is hallottam eddig.
Régi kisvasút nyomait követtem, összeomlott völgyhíd mellett alagúton át, meredek kaptatókon, és kellemes erdészeti utakon, ahol egyszercsak felsejlett a fák közül a vár. Egész nap hívogatott én pedig körbeudvaroltam, hogy aztán a végén tegyem fel a koronát a napra. Mire felértem a kapuhoz már beborult, de ez mit sem vont le az értékéből. Ellenkezőleg. 360 fokos körpanoráma a korábban felsoroltakra. Nehéz volt otthagyni azt a nem mindennapi látványt. Végül a Tatár-árkon keresztül csorogtam le, ami szintén igen jól járható és könnyű levezetés volt így a végére.
Oly változatos volt ez a túra, amit nem is reméltem, egy pillanatra sem hagyott nyugton, és milyen jól tette. Minden percében, minden lépés közben a végtelen nyugalmat és örömöt éreztem, hogy így zárhattam le ezt a szokatlan évet…
