Jutalomjáték
Egyetlen túrát sem lehet félvállról venni, nem is szoktam, de ennek a túrának úgy mentem neki, hogy nem kérdés maga a teljesítés. Még az 5 km/órás átlag sem lesz egy nagy kihívás, amit kitűztem magamnak. Nos, ha létezik ideális túraidő, akkor ez volt az. Hajnalban friss 8-10, napközben pedig 20 fok környéke, derengő napsütés, lengedező szél. A talaj a korábbi esők miatt nem volt se túl száraz, se túl nedves. Rovarok alig vannak már október közepén. Kedvemre való, és ezen felül ezeken az utakon izgalmas dolog új emberekkel ismerkedni.
4:50-kor már a Sziklatemplom bejáratánál várakoztam a sorban, hogy megkapjam az útravalómat. Közben pedig kilátás nyílt az alvó városra, a kivilágított Szabadság-hídra, és a hömpölygő, de mégis tükörsima Dunára, amin megcsillant a Hold fénye.
Felcsaptam a fejlámpámat és 35. nevezőként neki is indultam. Az útvonal teljes egészét, a kicsi hézagoktól eltekintve szintén jól ismerem, így tudtam, mi vár rám. Ami biztos, hogy komoly emelkedő nem, így tartós, egyenletesen erős tempóra rendezkedtem be. A Gellért-hegy oldalában 2-3 fős csoportok vonultak, majd gyorsan kiértünk a Filozófusok sétányához, ami mécses sorral volt kivilágítva, háttérben pedig a budai vár, szintén. Naphegy, Vérmező, Városmajor, mind csak a mi lépteinktől volt „hangos”. Aztán az első 5 kimi után jött az emelkedés, ami felvitt a Normafára. Diós árok. Végre.
Felcsaptam a fejlámpámat és 35. nevezőként neki is indultam. Az útvonal teljes egészét, a kicsi hézagoktól eltekintve szintén jól ismerem, így tudtam, mi vár rám. Ami biztos, hogy komoly emelkedő nem, így tartós, egyenletesen erős tempóra rendezkedtem be. A Gellért-hegy oldalában 2-3 fős csoportok vonultak, majd gyorsan kiértünk a Filozófusok sétányához, ami mécses sorral volt kivilágítva, háttérben pedig a budai vár, szintén. Naphegy, Vérmező, Városmajor, mind csak a mi lépteinktől volt „hangos”. Aztán az első 5 kimi után jött az emelkedés, ami felvitt a Normafára. Diós árok. Végre.
Az emelkedők miatt túrázom egyáltalán, így hát odaléptem. A Szűz Mária kápolnába már egyedüliként léptem be, ahol egy kedves hölgy volt a pontőr. Ajándékkal és egy tetszetős pecséttel engedett utamra. Kezdett pirkadni, szóval kapkodtam a lábaimat, hogy elcsípjem a tetején a napfelkeltét. Normafa, 6:40.
Ez a terep igazán hazai pálya nekem, hiszen az edzés miatt minden héten felmegyek az ott található pályára, de ez a látvány most kivételesen odavert. Vörös színben úszott az ég alja, mivel elég felhős, párás volt a levegő, ennek ellenére a háttérben feltűnt a Mátra! WOW! Egyszerűen számomra megunhatatlan az a sziluett. Egyúttal örültem neki, hogy most nem ott kell 74 kimit mennem.
Az Anna-rét szélén lévő kis kápolnában volt a következő EP, ahol már ropogott a tűz. Meleg teával és pogácsával vártak. Menet közben rágcsáltam el, és mentem is tovább, mert a lehető legkevesebb időt akartam elhagyni. Onnan pihenő szakasz következett, egészen a Szépjuhásznéig. Számtalanszor bejártam már, oda-vissza. Kis kitérő a következő EP-hez a Budaszentlőrinci Pálos kolostor romjához. Egy csippantás, egy alma, és robogtam is tovább a Nagy-Hárs-hegy oldalában, egészen Hűvösvölgyig.
Az OKT vonalán kellett továbbhaladni a II/A még mindig csak ébredező utcáin, ahol utolértem egy postást, aki immár többszörös teljesítő. Közben EP, zsíroskenyér, tea. Beszélgetni kezdtünk, vagyis inkább én kérdeztem, ő pedig hosszasan válaszolt. Így telt el az út a Rózsika sétányon át egészen a solymári várig, ahol aztán az emelkedőn már lemaradt, így búcsút intettünk egymásnak. Odafent újabb EP, széles mosoly, pecsét, és irány a Kevélyek felé.
Kukoricatábla mellett, széles utakon végre elérkeztem az első izgisebb részhez. Kicsit technikásabb, kanyargós, egy nyomtávos ösvény, fák és gyökerek között a Fehér-hegy oldalában. Egy testvér trió futott el mellettem az egyik emelkedőn, ahol én sem voltam éppen lassú. Rá is kérdeztem, hogy ez végig menni fog-e, mire a válasz az volt, hogy csak a tesót üldözik, mert nála van a cigi. Érdekes motivációnak gondoltam, de a srácok mindenesetre kemények voltak. Aztán egyiküket az emelkedés vége felé csak befogtam, a többiek a fenti műúton fújtak egyet, én meg továbbálltam. Ugyanakkor volt egy érzésem, hogy velük még biztosan összefutok.
A Csobánkai-nyereghez közeledtem és továbbra is egyenletes tempóval haladtam, ami ekkor 5,5 km/óra volt. Kilépve az erdőből már érezhető volt a nap ereje. Jött a Hosszú-hegy, és egy kis ereszkedés a Szentkút EP-hez. Gyors szerelvényigazítás és azzal a lendülettel mentem is vissza ugyanott. A testvértrió ismét elém keveredett, majd egyiküket ismét elhagytam az emelkedőn. Tettem egy kitérőt a már jól ismert kilátóponthoz. Szinte a teljes Budai-hegység ott hevert. Lőttem egy képet, és mentem is tovább.
Egyhangú úton meneteltem egészen Pilisszántó határáig, majd onnan még sivárabb út vitt egészen Klastrompusztáig elhanyagolható szint kíséretében. Egyébként legutóbb az OKT miatt jártam erre tavaly, és akkor is király, piknikező hangulat uralkodott, ahogyan most is. Közben ismét lehagytam a srácokat, majd újra ők kaptak el. Ennek oka igazából az, hogy bevárták egymást. Ekkor még mindig tartottam az 5,5-ös átlagomat, és már volt a lábamban 46 kimi, pihenés nélkül. A faluban vettem kólát, és nekiálltam számolgatni. Tudtam, hogy Pilisszentléleken meleg étel vár majd ránk, amit nem érdemes kihagyni és különben sem azért mentem el erre a túrára, hogy szétcsapjam magam. Tehát vagy irány tovább, és elérem a 16:50-es kompot, vagy belazulok kissé, és simán elkapom a 17:50-est. Utóbbinál a Dunán átérve az utolsó 7,5 kimit meg kell majd húzni, az 5km/óra feletti átlaghoz.
A srácok is éppen akkor értek be, szóval velük tartottam a Pilis-nyergen át. Az egész túra legcombosabb emelkedője, de nem volt vészes, csak kicsit rágott meg, aztán ugyanazzal a lendülettel csorogtunk le Pilisszentlélekre. Gulyásleves várt ránk, amit ott főztek a kondérokban a templom melletti suli udvarán. Az úton rögtönzött ebédlő lett felállítva, közben beszélgettünk a túratársakkal és a helyiekkel. Pontosan ezért a hangulatért mentem el. A túra egyik csúcspontja volt. Legalább 30 percet eltöltöttünk, de a 17:50-es kompot így sem éreztem veszélyben, és mint kiderült, ez a srácoknak is megfelelő volt, így együtt folytattuk utunkat tovább. Kivételt jelent ez alól a harmadik fivér, ( akit állandóan elkaptam az emelkedőkön ) ő pihenő nélkül ment tovább, lévén, hogy kevesebb tapasztalata van és mert jobban megviselte az út, mint a társait és nem akart túl nagy hátrányt összeszedni. Halkan jegyzem meg, ők 40 perccel később indultak, mint én.
Kissé mélypontra kerültem, de a tempót ott folytattam, ahol abbahagytam, bár belül nem így éreztem, de a srácok remekül húztak, és elég sokat beszélgettünk is, de ennek ellenére igen hosszúnak tűnt az út. Az is volt. Több mint 14 kimi, dózer úton kanyarogva, a lejtést várva, ami sosem akart már eljönni. Időnként azért kaptunk kilátást már a Börzsönyre is. A szakasz utolsó negyedében értük utol a testvért, akivel kiegészülve végül 17:30-ra értünk be a révhez. Fantasztikus volt, meglátni ismét a Dunát, kicsit felfrissülni, és a naplementét meglesni. Tökéletes időzítés. Még a Csóványos is látszott. Ezzel az is eldőlt, hogy meglesz az 5-ös feletti átlagom. A komp végül késett 10 percet, de nem bántuk nagyon. A vízre érve aztán megcsodáltuk a látványt, ami szintén nem volt hétköznapi. A hegyek mögött lebukó nap erőlködő sugarait megtörték a felhők, de a fénye jelezte, még itt vagyok.
A túloldalon gólemsereg lépett le a kompról. Az a félszáz túrázó mind átváltozott. A kihűlt izmok ezt eredményezik és ki-ki vérmérséklettől függően kezdett el újra mozgásba lendülni. Mi sem tétlenkedtünk. Mind a négyen újult erővel vágtunk neki a szürkületnek és a hosszan elnyúló emelkedésnek Márianosztráig. Az utolsó 4 kilométeren aztán végleg besötétedett, így méltó keretet adott a túrának. Az egyik srác futással fejezte be a maradék etapot négyünk közül, mi hárman pedig kis különbséggel, komótos tempóval léptünk be a Magyarok Nagyasszonya Pálos kegytemplom kertjébe.
24. helyen értem célba, 5,1km/óra átlagsebességgel. Jó érzés volt megérkezni, és mondhatom, hogy nem csak az átlagom miatt görbült felfelé a szám. Kiemelkedő volt a pontőrök kedvessége, nagyszerűek voltak az időjárási feltételek, jó volt a társaság, finomak és változatosak voltak az étkek, és kellemes volt a túra vonalvezetése is és végül éppen annyira volt fárasztó, mint amennyire szükséges. Mindezeken felül pedig kocsival jutottam vissza a startpontig, amit nagyon köszönök, srácok! Egyszóval ilyen egy tökéletes ultratáv szinonimája…
