Hosszú idő után tudtam újra egy több napos túrára elmenni. A Mecsek régóta birizgált, a DDK a terveim között van, kedvem is volt hozzá, ráadásul két jófej kéktúrás invitált. Erre nem lehetett nemet mondani. Nekem nem erősségem az alkalmazkodás, most mégis erre adtam a fejem. Elvárások nélküli útra vállalkoztam. Rövid hezitálás után, a füzetemet otthon hagytam. Három nap, a családom nélkül.
Kapóra jön, hogy szombatra mérséklődik a meleg, de így is 30 C fok körüli az idő. A lábam már 95%-os és ez a túra nem a teljesítményről szól, így hát nem aggódom. Hárman szállunk fel a vonatra Kelenföldön, de Dombóváron máris szétválunk, hogy aztán Árpádtetőn újra csatlakozzunk. Én Tiborral lépkedek Abaligettől, és rövidesen dombvidéki panoráma látképe fogad, háttérben a Mecsek adótornyával. Rögtön átszellemülök, és érzem a kék életérzést, ami egészen más, mint a többi út.
Abaliget idilli. Barlang, tavacska, kiülős kajáldák, kemping, igazi nyár. Felfrissítjük magunkat, beugrik a második pecsét és beszélgetés közben folytatjuk utunkat az aznapi nagy durranás felé. Legalábbis nekem mindenképpen az. Zsongor-kő.
Amikor odaérünk, érezzük, hogy valami készül. Ritkul a lombkorona és felsejlik a kilátás. Sziklatömbökön ereszkedünk, egy szirthez, amit korláttal biztosítanak. Olyan, akár egy hajó, csak a látvány más. Háttérben a Horvát hegyek vonulatai, előtérben pedig Pécs külvárosa. Hihetetlen pillanat, egyedül éljük meg, csendben. Bizonyosan találkozunk még, Zsongor-kő.
Közben megtelik a hely, az erdő, továbbállunk. Pálos kolostor rom következik, megnézzük, de ezúttal nem okoz katarzist. Az előbbi látvány túl magasra tette a lécet. Ereszkedés közben motorzajra figyelünk fel. Hoppá, Mecsek Rali.
Magamtól sosem jutottam volna el egy ilyen rendezvényre, erre tessék. Többször is keresztezzük a nyomvonalukat. Sietve megyünk át az úton, szúrós tekintetek kíséretében, de nincs választásunk, a kéket követjük. Időnként elkapunk egy-egy süvítő autót, amit testközelből látni és hallani, dermesztő. A pénteki viharoknak hála még mindig vannak hidegáramlatok az erdőben. Bőven lassabban haladunk, mint ahogy én szoktam egyedül, de egyáltalán nem zavar. Élvezem az utat.
Árpádtetőn széles mosollyal vár minket Tamás, már nála van a hagyma és a kenyér, nálam pedig a szalonna. Este sütögetést tervezünk. Jenőtől, a kulcsosház üzemeltetőjétől pedig még bort is szerzünk, így aztán extra motivációval haladunk tovább Zobákpuszta felé. Tamás frissen, Tibor már kissé elcsigázva, én pedig – az elmúlt Peaks sorozatnak hála – önbizalomtól duzzadva javaslom, hogy vágjuk le az utat, egy kilátópont kedvéért. Csak én vagyok igazán lelkes. De jönnek utánam. Susnyásban, kemény kaptató visz fel. Jó terep, bár ez nézőpont kérdése is egyben. Húzzuk egymást, a szó összes értelmében. A humoruk legendás, erre is számítottam tőlük. Nem csalódom.
Innen már csak egy laza séta, és beérünk a faluba, naplemente előtt nem sokkal. Birtokba vesszük az erdő közepén lévő, nemrégiben felújított házat. Nekilátok a tűzgyújtásnak, hogy minél hamarabb legyen parázs. Életem legkönnyebb tüze, de ez nyilván köszönhető a szárazságnak is. A fák között még bújkál a nap, mi pedig már forgatjuk a frissen hegyezett nyársakon a sütnivalót, az asztal megtelik finomságokkal. Koccintunk is ennek örömére. Az első napunk máris felejthetetlen. Majdnem éjfélig beszélgetünk, a korai ébresztő ellenére.
Vasárnap végül reggel 6:00 után szól a vekker, és 7:00 után indulunk csak, amit kissé nehezményezek, mivel aznap már 3-4 fokkal emelkedik majd a hőmérséklet. A Hidasi-völgyben folytatjuk utunkat, a nyílt részeken harmatos fűben, a sűrű erdőben pedig a fák között áthatoló napsugarak társaságában.
Egy fejlett korú hölgy triót érünk utol, akikkel aznap szinte végig oda vissza előzgetjük majd egymást. A Cigány-hegyhez közeledve lerázom a társaságot, mert egyedül én vagyok kíváncsi a fenti kilátóra, így teljes sebességre váltok a kitérő miatt. Ah, király érzés, a lábam is a saját szintjén, ahogy régen. Fent gyors snitt, és szerelvényigazítás, aztán a bélyegzőhelyen, Kisújbányán be is érem őket.
Plázs felirat mellett két nyugágy, mellette villanypásztor foglal helyet a község közepén. Érdekesnek találom az összeállítást. Mi pedig folytatjuk utunkat, lassan de biztosan.
Két újabb látványosság ígérkezik, mégpedig a Ferde-vízesés és a Csöpögő-szikla. Az alacsony vízhozam és a szárazság miatt, utóbbi egyáltalán nem látványos, előbbi viszont hozza a kötelezőt, de semmi többet. Azonban kétségkívül egyedülálló, ahogyan a felgyűrödött és lekopott rétegek között csordogál a víz.
Óbányára érve egy becsületkasszás asztalhoz érünk, ami roskadásig van pakolva házi készítésű szörpökkel és lekvárokkal. Feltankolunk. Én hazáig viszem, bontatlanul, nem törődve a plusz súllyal.
A templomnál bélyegzés, és egy hangulatos pihenő következik, rétessel, üdítővel és emelkedett hangulattal. A sült pisztrángot nehezen, de elengedem, mert túl sok időt emésztene fel. Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Még térerő és lefedettség is van, így videótelefonon láthatom a csajokat. Nagyon feltölt. Abszolút csúcspont.
A nap egyetlen említést érdemlő emelkedője következik, könnyedén veszem, aztán viszont jön a kemény dió. Aszfalt, nyílt terepen, hosszasan. Vibráló levegő, és olykor egy kevés árnyékot adó felhő, meg a hangos kabócák, és az elengedhetetlen magasfeszültségű tornyok az út mellett. Mindentől függetlenül megkapó látvány.
Árnyékos padon pihenünk meg, én mennék tovább, mihamarabb. Leszavaznak. Elindulunk, rövidesen ismét nyílt terep. Ez a legrövidebb és legkönnyebb nap, így kevesebb ISO-t cipelek, vesztemre. Elkezd bugyborékoló hangot adni, ami azt jelzi, véges a készlet. Ezen felül kb. 1 dl húgymeleg víz és egy dobozos kóla van nálam, amit hidegen szeretnék elfogyasztani, a vacsoránál. Még olyan 8 kimi van hátra. Hátrahagyom a srácokat és odalépek. 6,1 km/óra. Minimális szint mellett, javarészt szántóföldön, erősen homokos közegben megyek. 15:30. Brutális a hőérzet. A táv feléig húzom az ivást, aztán ott minden maradék ISO-t és vizet betolok. Nem esik jól, de kitart a végéig. Bátaapátin pedig egy artézi kútnál frissülök fel.
A szállás meglep. Árnyékos terasz, a tágas ház felső szintjén, külön szobákkal, jól felszerelt konyhával és hatalmas nappali, TV-vel, a foci EB idején. Gyors zuhany után, a szállásadó már sürög-forog az ételünk elkészítésével, a srácok is beérnek. Terülj-terülj asztalkám. Rántott hús, és sajt, mellé steakburgonya és fokhagymás-tejfölös uborkasaláta. Na és persze az addigra jéghideg kólám, amit majd’ 75 kimi óta cipelek, ezért a pillanatért. Nagyon megérte. Bort is bontunk, ami ezúttal egy rosé, közben pedig rommá evett állapotban hallgatjuk a teraszról az üvöltő TV-t és tervezzük a harmadnapot. Mindenki máson agyal, habár egy a cél. Én korai indulást tervezek. Mondom, korait. Legkésőbb 4:00-kor. Tibó inkább az alvást választja, Tomit győzködni kell, de rábólint.
Cserébe reggel egy pazar napindítót tolok elé, kolbászos rántotta formájában. Elégedetten berámolja és indulunk, terv szerint. Ezúttal biztosra megyek, és teletöltöm az ivózsákomat. Már pirkad. Hűvös nincs, de legalább még meleg sincs. Majd lesz. Egy emelkedőt elcsalunk és a völgyben megyünk a kék helyett. De, ha fent lenne a bélyegző, ugye, amit mindig szajkózok. Szerintem ezzel a manőverrel nem vagyunk egyedül. Nekem nincs lelkiismeretfurdalásom, mivel nem bélyegzem sehol sem. Máris Mórágyon vagyunk. A Nap már fent a horizonton. A kijelző 16 C fokot jelez a falu főterén. Biztosan elromlott.
Szőlős és szántóföldek között emelkedünk, ereszkedünk, mivel ez a nap egy hullámvasút. Már érződik a nap ereje. Izzadunk. Elérjük a Szálkai-víztározót. Horgászok közelében pihenünk meg. Időben jól állunk. Erős a tempónk. Eszmecsere, frissítés, és beszélgetés.
Így múlik el a következő etap és ezzel beérünk a csatlakozási pontra, ahova Tibor érkezik. Grábócon az impozáns, kéttornyú Szerb ortodox templom előkertjében várjuk be. Minden védelemmel ellátjuk magunkat, mert a faluból kifelé vezető út szintén nyílt.
Mindenképpen izzadunk, vagy a nap miatt, vagy az emelkedők miatt. Rossz esetben ez együtt jár. A Haramia-forrásig együtt menetelünk, ahol szerencsére még tartja magát a forrásvíz és fedett esőbeálló is van. Nagyon hiányzik a család.
Már a reggeli indulás pillanatában kinéztem a vonatot. Az egyik optimista a másik realista. Utóbbinál maradtam, így közösen mehettünk az út jelentős részén. Itt azonban elváltak útjaink, ami igazán emlékezetesre sikeredett. Klassz élmény volt.
Ismét egyedül. Még 11 kimi van hátra, nekem pedig van rá 2,5 órám. Az út első harmada erdőben ment, így komótosan haladtam. Aztán éreztem, hogy a hasam nincs rendben. Szóval tennem kellett egy kis kitérőt. Emelkedés a szőlősben, bazaltköveken, majd betonúton, árnyék nélkül. 13:00 körül. Feltekertem mindent. Ekkor már nyomta a vállam a táska pántja, viszketett a hátam a szúnyogcsípésektől, kidörzsölődött az oldalam, fájt a talpam, de leginkább a meleg vert pofán. Útközben olyan filmek jutottak eszembe, amik sivatagban játszódnak. Ezen többször is elomosolyodtam. Hosszúnak éreztem az etapot. Folyamatosan ittam. Szekszárd külső részéhez értem. Elfogott az érzés, hogy mindjárt vége a kalandnak, pedig ez nem is az én kalandom volt, mégis sajátomnak éreztem. Mindegyik napon több olyan tájegység is szembejött, ami erősen emlékeztetett egy-egy OKT-s szakaszra.
Sosem jártam még a városban. Kellemes meglepetés volt. A sétálóutcán aztán lecsúszott egy jéghideg kóla és egy mennyei fagyi is. Egy csapásra minden fájdalmam elszállt. Vonatra szálltam, de Sárbogárdon az átszállásnál, az ellenkező irányba tartó IC-re pattantam fel. Nem sokon múlt, hogy menjek még egy háromnapos kört. Végül nem így lett, azt hiszem, mindenki megkönnyebbülésére.
Korábban másképpen kéktúráztam, másképpen élveztem. De a srácok most tanítottak valami újat, ami nagyon tetszett. Egyhamar nem fogok tudni ismét ilyen „hosszú” kalandon részt venni, így hát különösen mélyre teszem majd magamban ezeket a napokat. A Mecsek csodás hely, bármikor visszatérnék, hiszen lenne még mit felfedezni rajta…
