2021-ben, a szervezett Mátrabérc után egy nappal nekiindultam, hogy végrehajtsam a feladatomat. 11 órás limitidőn belüli teljesítés volt a célom. Az egész évet a felkészülésre szántam és ennek a bravúrnak rendeltem alá. Nem volt lehetőség hibázásra, mert a legcsekélyebb tempóvesztés is elég, hogy ne legyen meg az átlagom. Nagyon ki volt centizve. De ezt pontosan tudtam és ezt a kockázatot vállaltam. Szinte minden változó ideálisnak tűnt az indulás pillanatában. Szinte. Két dolog volt, ami aggasztott és amikre nem volt egyértelmű megoldásom. Az egyik, a megfelelő cipő. Jelenleg négy cipőm van, ebből kettő erre a terepre alkalmatlan. Marad tehát a tavalyi teljesítésemen használt, már kissé széthordott, vagy a legújabb, egyébként már bejáratott. A régebbi már veszített a tapadásából és ruganyosságából és helyenként töri a lábam. Mindig is törte, erre leukoplast és hólyagtapasz a megoldás. Azonban már bizonyított. A másiknak kiváló a tapadása és kényelmes is, de egy leheletnyivel puhább a talpa, ami azért gond, mert a mecseki háromnapos menetem óta nem javult fel a talpam igazán. A Mátra általában kemény talajú vagy köves terep. Választanom kellett, hogy melyik ujjamba harapjak. Végül arra jutottam, hogy az előbbi nehézségeket jobban tudom – akár menet közben – orvosolni, mint azt, ha a talpam nem bírja, mert azzal – a fogam összeszorításán kívül – nem nagyon tudok mit kezdeni. És ezzel függ össze a másik probléma, a hátam. 2,5 hét alatt sem tudott tökéletesen rendbe jönni, mégsem tartottam igazán attól, hogy gondot okozhat majd.
2:20-kor felriadok, pedig még 40 percet alhatnék. Visszaalvással próbálkozom. Aztán 2:38-kor feladom és inkább elkezdek készülődni. A kevés alvás számomra túra közben nem jelent problémát, akkor van gond, ha a szervezetem észleli, hogy vége a teljesítménynek. Ezért sem pihenek hosszasan egyik komolyabb túrámon sem.
Magányosan autózom a koromsötét utakon, Szurdokpüspökibe, a célállomásra, ahol Andi vár, hogy átvigyen Kőkútpusztára, a starthelyre. Ő többszörös teljesítő, és még viseli az egy nappal korábbi küzdelmének a nyomait. Útközben végig beszélgetünk, gyorsan elfogy az út. Megérkezünk. Nem győzök elég hálás lenni neki, mert ez nekem hatalmas segítség. Utamra enged. Átkapcsol az agyam. Elkezdem a szokásos szeánszomat, bőven van rá időm. Hiába lesz nappal 25-30 – most alig lehet 10 C fok, és én vacogok videózás közben. 6:53.
Mérsékelt tempóban lépkedek, nem is célom a kapkodás. Aztán gyorsan rájövök az első hibámra. Nem kentem be a hátamat Sudocrem-mel, így garantáltan kidörzsöli majd a zsákom. Végül is ezzel együtt tudok élni egy ekkora távon, nem igazán fog hátráltatni. Az első szakaszon tartok a darazsaktól, így olyan nesztelenül megyek, amennyire csak tudok. Nem találkozom velük. Közben máris a Gazos-kőhöz érek. Most is olyan gyönyörű, mint máskor. A távolban ott magasodik Salgó-vára, és a Karancs.
Cikáznak az emlékek a fejemben. A tavalyi teljesítésem, az OKT, az itteni felkészítő túrák, a megannyi beszámoló és videó, amit az elmúlt években készítettem vagy éppen a követőim bíztató szavai. A feleségem óvó tekintete, amikor hajnalban elindulok egy túrára. A kislányom arca, ahogyan este békésen alszik és szuszog, én pedig hosszasan őrködöm felette. Utóbbi miatt óhatatlanul eszembe jut a legutóbbi túrám a Mátrában, és ez abba az irányba terel, hogy most már az óvatosság mindenek felett áll. Még annak árán is, ha emiatt bukom majd el az átlagomat. Ezzel szembemegyek saját magammal és a legendás makacsságommal. Jóidő-nyak.
1 perccel gyorsabban érek ide, mint legutóbb, pedig úgy érzem, nem tolom neki. A bérc keleti részén ez az egyetlen pihentető szakasz. A teljes útvonalon 3 említést érdemlő, meredek kaptató van. Ezek szintfelmérők. Ha erőből, jó tempóban le tudom nyomni mindegyiket, akkor nem lesz gond. Az első már jön is, a Szederjes-tető. Könnyedén megyek fel rajta, aztán hamarosan egy képen látszik Kékes és Galya-tető is. Én csak megyek tovább, de nem túlzottan gyorsan, olyan 4,7-4,8 km/órás átlaggal. Ahogy terveztem. Oroszlánvár.
3 perc hátrányba kerülök, de ez mit sem számít még ezen a ponton, hiszen itt is van a második erőpróba. Gond nélkül feljutok rá. Egyre melegebb van, de szerencsére nem annyira, mint tavaly. A szél is lengedez. Mivel egyre magasabbra kapaszkodom, és mert javarészt fák között visz az utam, bőven viselhető. A következő kedvenc pontom a Nagy-Szár-hegy kilátópontja dél felé. Menet közben fogadok be minden látványt, nem állok meg sehol. Közben a testem minden rezdülését figyelem, de nem észlelek semmit, ami indokolná, hogy változtatnom kellene a dinamikámon. Előző évben itt jöttek az első combfájdalmaim, amik végig is kísérték azt a napot. Markazi-kapu.
Tartom a 3 perc hátrányomat, ami azért jó hír, mert továbbra sem erőltetem a tempót, nem úgy mint tavaly, amikor Kékesre 3:53-as űridővel értem fel, és majd utána kezdtem lassulni. Szeretem ezt a szakaszt. Jól tempózható, egynyomtávos, de kissé technikás is. Alig vannak az erdőben, pedig ez kedvelt OKT útvonal és vasárnap van. Sas-kőnél aztán érzek némi időszakos fájdalmat a bal combom hátsó részén, de semmi extra. Olykor pedig a hátamba érkezik egy-egy nyilallás a sokezer lépésből származó, apró ütődésektől. Úgy döntök, felrúgom a tervet és a Sötét-lápa nyeregnél fújok egyet az utolsó emelkedés előtt, ami felvisz a tetejére. Ránézek az órára és máris módosul a döntésem. Az ISO-m kevésbé fogy, mint számoltam, így sem ott, sem a Tető-étteremben nem állok majd meg, hanem inkább Galya-tetőn tervezek egy komolyabb frissítést. Tavaly Kékesen 15 percet vertem el pihenésre. Már fent is vagyok.
Továbbra is 3 perc a hátrányom, ami meglep, mert azt hittem itt már átfordul pici előnybe. Ettől eltekintve minden úgy alakul, ahogy terveztem. Minden rövid, pihenő szakaszon eszem valamit menet közben és folyamatosan hidratálok. Egész gyorsan odaérek Sombokorhoz. Látszódik az egy nappal korábbi „sokszáz” láb rombolása az ösvényen. Minden poros és csontszáraz az erdő. Rendkívül óvatosan haladok, többször is korrigálnom kell a megcsúszásokat, de nem esek el. Ezúttal megkönnyebbülök, mikor végre leérek az aljára. Már csak Ágasvár lesz ennyire cummantós. Közben átszűrődik a fák között a jellegzetes, motoros zaj a 24-es útról. Mátra-nyereg.
5 perc az előnyöm, ami viszont már eléggé meglep. Ezek szerint tényleg nagyon lassú volt az ereszkedésem Sombokornál. Érkezik a harmadik kaptató, a Csór-hegy. Ez az első emelkedő, ami nem esik jól, de egy lendülettel feljutok rá. Visszafordulok és elköszönök a Kékestől és a Keleti-Mátrától. Vércverés után egy mérsékelt, ám kitartó emelkedő visz fel Galyára.
Az elején érzem, hogy szükségem van már arra a komolyabb frissítésre, ezért a Rudolf tanyai elágazásnál, 1,5 kimivel a teteje előtt megállok. Jónéhány percet eldobok itt, de úgy vagyok vele, hogy egyrészt tavaly is itt pihentem le, másrészt sokkal rosszabb állapotban értem ide, ráadásul ekkor már erősen beférközött a gondolataim közé a feladás is. Bevetem a nehéztüzérséget. Szárított marha és zselé, épp úgy, mint tavaly. Most azonban ez semmilyen hatást nem vált ki. Csak vánszorogva tudok továbbmenni a nem különösebben nehéz emelkedésen. A hátam egyre rosszabb állapotba kerül, ahogy a combom is. Bele kell pihennem röviden, többször, ami ugye azt jelenti nálam, hogy gond van. Én sosem pihenek emelkedőn. Galya-tető.
12 percre „hízott” az előnyöm, ami nem rossz, de a jótól is messze van, mert kb. 25 perc környékére számítottam, még otthon. Ezen a ponton már az emelkedők 2/3-a megvan, ami kb. 1800 m szint és ez nagyjából a táv fele. Ágasvárat leszámítva, egy könnyű, jól tempózható szakasz jön, amit meg lehet tolni. Már persze, ha van bennem erő. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nincs. Így viszont az 5-ös átlagnak lőttek, mert ha ezen a középső szakaszon nem tudom a jelenlegi 4,7-4,8-as számot legalább 5,2-re felküldeni, amihez közel 5,6-5,8-as átlaggal kellene darálni Mátrakeresztesig, akkor nem tud meglenni a végén az 5-ös, a Muzsla miatt. Ez volt a terv.
Most viszont be kell mennem az étterembe frissíteni. Megint. Két fanta társaságában ülök le a teraszon. Oldalra fordulok és az ablaküvegen tükröződve egy összegörnyedt fickót látok, akinek fogytán az ereje, az ideje és ez kihat a lelkesedésére, mert már tudja, hogy ez a hajó elment. Még viaskodik magában, de nem túl sokáig.
Előveszem a telefonom és látom, hogy az előnyöm elolvadt, felállok és alig bírok kiegyenesedni, teljesen beállt a hátam, a combjaim izzanak. Már rosszabb állapotban vagyok, mint legutóbb. Annának megírom, hogy game over. Aztán felhívom hogy nézzen nekem egy buszt, ami levisz a kocsihoz. Ily gyorsan ér véget a Mátrabérc Revansom.
Becsületből – és mert bőven volt időm a busz indulásáig – felmentem a kilátóhoz, hogy ott zárhassam le ezt a kalandot, de annyira fájt a hátam, hogy nem kíséreltem meg azt a sok lépcsőt. Így hát leballagtam a buszmegállóba és végigpörgettem magamban az eseményeket. A Mátra aznap a kegyeibe fogadott és engedett játszani. Én voltam az, aki nem tudott élni a második eséllyel. Vagy nem akartam igazán. Mindegyik UH forduló rekord volt a maga nemében, egyedül a legfontosabb nem lett az. Fejben sokszor végigjártam az útvonalat az elmúlt hetekben, a befutót többféleképpen is elképzeltem, de erre a verzióra nem számítottam. Vagy ezt sem akartam igazán.
Eleve úgy indultam neki ennek a túrának, hogy addig szeretnék menni, ameddig – valamilyen formában – tudom élvezni. Ez nagyjából Vércverésig volt így. Ott olyan gyorsasággal fogyott el minden energiám, mint azelőtt még soha. Most sem értem igazán. Ugyanakkor nem akarom a hátamra fogni a dolgot, mert ha ezt kiveszem a képletből, ezen a napon akkor sem lett volna meg az 5-ös átlag. Ahhoz mindennek klappolnia kellett volna. A realitás a 4,8 lett volna, esetleg 4,9. Sokszor hangoztattam már, ami itt bizonyítást nyert, hogy számomra minden kihívás egyszer éles, ha már teljesítettem, súlytalanná válik. Talán ez lehetett az egyik döntő változó, ami elbillentette az egészet ebbe az irányba. Az, hogy végig tudtam volna menni, nem kérdés, de nem láttam értelmét. Bekenhettem volna magam sportkrémmel és bevehettem volna fájdalomcsillapítót, de ez csupán felületi kezelésre lett volna jó. Estére várhatóan mindkettő hatása elszáll és addigra teljesen szétcsaptam volna magam, csak azért, hogy elmondhassam, végigmentem. Kösz, de ez már megvolt tavaly, így ez nem érdekel már. Az időeredmény, az érdekelt. Egyedül az. Így, amikor tudatosult bennem, hogy ez nem lehetséges, villámgyorsan el is ment a kedvem az egésztől. Lehetne azon lamentálni, hogy mi lett volna, ha nem esek el májusban és végig tudom tolni a tervezett túráimat, ha nem megyek le edzeni három héttel ezelőtt és nem húzom meg a hátam, ha a másik cipőmben megyek inkább és így tovább. Felesleges.
Ami viszont nagyon fontos, hogy büszke voltam magamra és egyáltalán nem éreztem csalódottságot. Ilyen ezelőtt még sohasem fordult elő velem. Megpróbáltam valamit, ami nem jött össze, és fel kellett adnom egy túrát. Ettől nem lettem kevesebb, sőt. Megtanultam legyőzni önmagamat azzal, hogy el tudtam engedni egy olyan dolgot, amire ennyit készültem és amibe ennyi energiát tettem bele. Az sokkal többet számít, hogy egészben hazaérek a családomhoz, akikkel annyi közös élmény vár még rám, melyek mellett ez a kis apróság eltörpül. Így hát eljött a búcsú ideje. Ég veled Mátrabérc, nem találkozunk többé…
